Ha ma rápillantunk a Vérmező sík, ligetes parkjára, aligha tippelnénk arra, hogy ez a hely volt egykor a magyar síelés történetének abszolút origója. Földváry Gergely történész, a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény vezetője a készülő A Krisztinaváros című könyv kapcsán mesélt arról, milyen meglepően mozgalmas volt a Vérmező téli élete több mint száz évvel ezelőtt.

A ma már legendaként emlegetett történet leírása eredetileg a Turizmus és alpinizmus című periodikában jelent meg 1917-ben. E cikk szerint 1892-ben két sportos budai úriember, Demény Károly és Bély Mihály egy német ifjúsági újságban (a Der Gute Kamerad-ban) olvasott először a „sílécen való közlekedés” különös skandináv hagyományáról. Felkeltette érdeklődésüket az újdonság, így eldöntötték, hogy kipróbálják. Az sem szegte lelkesedésüket, hogy hamar kiderült, Magyarországon sehol nem lehetett sífelszerelést kapni. Demény – aki történetesen a postaigazgatóság vezetője volt – kapcsolatait latba vetve levelet küldött az oslói postaszolgálatnak, az ottani kollégák segítségét kérve. Néhány héttel később hat darab síléc és a hozzá tartozó botok megérkeztek Budára. A két férfi – akik a BBTE (Budapesti Budai Torna Egyesület) meghatározó alakjai voltak –, nem sokkal később a Vérmező felé vették az irányt, hogy kipróbálják új szerzeményüket. A bemutató azonban fi noman szólva sem sikerült fényesen.

Fel, a Kis-Svábhegyre!

A síelésről akkor még senki sem tudott semmit, a hóra fektetett léceket leginkább érthetetlen faalkalmatosságnak nézték. A korabeli lapok tudósítása szerint kisebb tömeg verődött össze, hogy megnézze, hová tart a két vállalkozó szellemű ember azokkal a „deszkákkal”. Amikor azonban ráálltak a sílécekre… semmi nem történt. A Vérmező ugyanis már akkor is többnyire sík volt – kissé mélyebben feküdt ugyan, mint ma, hiszen a II. világháború törmelékeit később töltötték oda –, de a lesikláshoz szükséges lankákat még így sem biztosította. A bemutató csúfos kudarcba fulladt, a nézők háborogtak, a lapok pedig ironikus hangvételben számoltak be az új „csodasportszer” első budapesti bemutatásának kudarcáról. A két férfi azonban nem adta fel. A Vérmezőt hátrahagyva felkapaszkodtak a közeli Kis-Svábhegyre, ahol valamivel komolyabb lejtők várták őket. A művelet ott már sokkal izgalmasabbra sikerült. Bár egyikük sem tudta, hogyan kell irányítani a léceket, a gravitáció haSzánkózás a Vérmezőn 1913-ban │ Forrás: Fortepan/Magyar Bálint tására és a síeléstechnika ismeretének hiányában – a korabeli leírások szerint – a próbálkozás fékevesztett száguldásba torkollott.

Út a bajnokságig

Ezen a ponton kapcsolódott be a történetbe egy norvég építész cég budapesti mérnöke – ő volt az, aki megmutatta a kezdeti technikát a lelkes, de teljesen tapasztalatlan magyar síelőknek. 1894-ben végül megalakult az első magyar sícsapat, vagy ahogy akkoriban nevezték: lábszánkó csapat. Bár a Vérmező volt az első helyszín, ahol a budapesti síelők először ráálltak a lécekre, a sport központja nagyon hamar a Svábhegy és a Normafa lett. 1909-ben már hivatalos téli sportversenyt rendeztek itt, ahol négy különböző számban – lesiklás, sífutás, síugrás és egy kombinált szám – indultak a versenyzők. A síugrás ekkor még nem hatalmas sáncokról történt: hókupacokból kialakított kis bukkanókról ugráltak. 1919-re már országos síbajnokságot is rendeztek a Normafán. Trianon után, amikor Magyarország elveszítette magashegységeit, a budai hegyek még inkább felértékelődtek, a téli sportélet az 1920–30-as években élte első virágkorát. Ebben az időszakban a Gellérthegy északi oldalán a „kis és nagy norvégnak” keresztelt lejtőkön is többen próbálkoztak.

Ródlik, korcsolyák és szentmise

A síelés csak később vált tömegessé, a korcsolyázás és szánkózás azonban már jóval korábban népszerű volt. A Vérmező környékén élők a havas teleken birtokba vették a környező dombokat. A Széll Kálmán tér helyén egykor hatalmas bányató állt, amely télen befagyott – ez volt a környék egyik első természetes korcsolyapályája.

Fotó: Fortepan – Ródlizók a Vérmezőn 1913-ban

Az 1896-os millenniumi kiállításra épített sörcsarnokot is ide helyezték át a Városligetből, és némi átalakítás után Lovasok a vérmezőn 1927-ben korcsolyacsarnokként működtették. Később Sándy Gyula – a majdani Postapalota építésze – fedett jégcsarnokot is emelt a téren. A korabeli budai teleket ma már nehéz elképzelni: autóforgalom nélküli hosszú hetekig tartó havazás, városszerte befagyott vízfelületek, ahol a városvezetés egyes hegyvidéki utcákat lezáratott és hivatalosan is szánkópályává nyilvánított. A Vérmező jelentette hatalmas katlan sosem volt igazi sípálya, de a magyar síelés történetéből mégsem lehet kihagyni. A terület persze a századforduló és az 1940-es évek közötti időszakában nem a síelésről vált emlékezetessé. Az 1875-ös nagy esőzés következtében – amikor az Ördögárok megáradt –, hatalmas tóvá változott. Hauszmann Alajos meg is írta, hogy közlekedése során milyen nem várt természeti akadályba ütközött. Csak 1890-re fedték le és szüntették meg a hely ártér funkcióját. A fotók és korai fi lmfelvételek szerint jelentőségét ekkortól már leginkább a díszszemlék, népünnepélyek, cserkészrendezvények és lovasversenyek adták. Innen indult 1896-ban a millenniumi díszmenet (amely aztán a Várban ért véget), de innen indult 1900-ban a Bécs-Budapest távolsági lovasverseny, és innen startoltak a gróf Andrássy Géza nevével fémjelzett budai lóversenyek is. A Nemzeti Hadsereg budapesti helyőrségének katonái Horthy Miklós kormányzó jelenlétében itt tettek esküt 1920 áprilisában az alkotmány alapján az új államrend védelmére. A XX. század első feléig a Vérmező végig megtartotta pezsgő társadalmi szerepét. Története ezen korszakának végére az 1930-as Szent Imre emlékévet záró nagy, demonstratív katolikus szentmise tett pontot.

Cimlapkép: Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény – Az első magyar síegyesület 1895-ben