1918 decemberének egy holdtalan éjén betörők hatoltak a hadügyminisztérium Tárnok utca 2. szám alatt levő raktárépületébe. Az ott található páncélszekrényt szekérre emelték, s a Vérmezőre hajtattak, ahol a tresort felfeszítették, a benne lévő 164.000 korona készpénzt zsákokba rakták, majd felszívódtak.

A 8 Órai Újság 1919 elején arról tudósít, hogy a rettegett Fazekas-detektívcsoport eredt a mackósok nyomába. A valaha Generális-kaszálónak nevezett terület egykor a vár védelmi rendszerének része volt. A beépítetlen füves síkon jól látható és remekül tűz alá vehető volt a felvonuló ellenség. Vérmezőnek a magyar jakobinusok 1795. május 20-i lenyakazása óta nevezzük. Pedig ontottak itt vért korábban is. Jókai például elmeséli, hogy 1524-ben könyveivel együtt máglyán égettek meg itt egy Ruem György nevű könyvárust. Ez persze mese (még ha van is igazságmagva). Az viszont tény, hogy az 1753-as alföldi parasztmozgalom kuruckodó vezetői közül Bujdosó Györgyöt, akit a források „ház-tűz nélkül való járó-kelő ember”-nek, vagyis csavargónak neveznek, 1754 tavaszán a budai Vérmezőn nyakazták le.

Martinovics Ignácra sokáig a szabadság mártírjaként tekintett a haza. Az albán ferences szerzetesből lett osztrák titkos ügynök sokat hazudott, sokakat jelentett fel, kártékony, nyughatatlan, jellemtelen ember volt, de nem tehetségtelen. Én nem őt, az intrikus szolgát gyászolom, aki sértett hiúságában lett illuminátussá, hanem akiket elárult, a naiv reformátorokat, akik valóban tehetséges, hazaszerető férfiak voltak, és akiket szintén a Vérmezőn végeztek ki: Sigray Jakabot, Hajnóczy Józsefet, Szentmarjay Ferencet, Laczkovics Jánost. „Május hónapja volt, hajnal volt az egen, / Rózsa a kertekben, vér a vesztőhelyen.” Petőfi Vérmező című versének két sora arra a legendára utalhat, miszerint a kivégzést követő reggelen a titkos rendőrök öt cserép vérvörös rózsát találtak a vesztőhelyen.

A Budapesti Hírlap 1895. május 21-i tudósításából idézek: „Száz esztendeje, hogy a szabadság első magyar apostolait hóhérpallossal kivégezték. A hajnali órákban mintegy háromszáz polgár zarándokolt ki a Vérmezőre – melyet lovas- és gyalogrendőrök szálltak meg –, és ott körben állva, kalapjukat levéve imádkoztak. Ez történt hajnali négy órakor. Félóra múlva üres, elhagyott volt a nagy mező. De fél hat tájban egy bérkocsi jött a pesti oldalról: benne egy lefátyolozott hölgy.” A titokzatos hölgy, aki nemzetiszín szalaggal díszített babérkoszorút akasztott a mező egyik fájának ágára, Jászai Mari volt. „A detektívek a fátyol dacára is felismerték a nemzeti színház büszkeségét, aki egymaga adózott a mártírok emlékének”.

A füves sík persze derűsebb eseményeknek is színhelye volt. Díszszemlék és koronázási jubileumok alkalmával dobok buffogása, tárogatók rikoltozása, megyei bandériumok paripáinak nyerítése verte fel az álmos budai reggelek csendjét. Tereplovaglás, focimeccs, ökörsütés póznamászással, motorverseny, rendőrkutya-idomítás, pápai legátusi mise, cserkész-díszszemle, Szent István-napi lovasjátékok. József főherceg hajnalonta lovagolt körbe az akkoriban még a Tabánig elnyúló mezőn, de gróf Bethlen István miniszterelnökkel is találkozhatott a korán kelő.

A biatorbágyi merénylet után szomorú ceremónia színtere a vár alatti füves síkság. A 8 Órai Újság 1931. szeptember 18-i címoldalán olvasom: „A Vérmező fekete gyászba öltözött tizenkilenc fekete koporsó körül, melyek a viadukt vérengző fenevadjainak áldozatait rejtik. Az ekrazit, mely szétroncsolta a budapest-bécsi gyors vonat utasait, fenyegetésül robbant az egész kultúrvilág számára. A bolsevizmus ázsiai mételye, a Szovjet újabb terror-rohama magyar férfiak, nők, gyermekek holttestén keresztül tör pokoli céljai felé.”

A második világháború vége felé, 1944 nyárutóján – micsoda árkádiai kép! – békésen legelésző tehéncsordák tűntek fel a Vérmezőn: feltételezem, a közeledő front elől menekített, nyugat felé hajtott állatok pihentek meg a Vár alatt. A Vérmező parkja alatt rozsdás fém tonnáit rejti a föld. A háború végére a várnegyed durván hétszáz épületéből négy maradt ép. A rengeteg rom elszállításához a Várhegy és az Attila út közt kisvasutat építettek, és a Vérmező kilőtt harckocsikkal, lezuhant repülők roncsaival, hadigépek kiégett vázaival teli, két-három méter mély teknőjét feltöltötték a Várnegyed romtörmelékével.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/21. számában)