Közel ezer mester mutatta be tevékenységét és munkáit a Kárpát-medence legnagyobb kézműves fesztiválján, a 39. Mesterségek Ünnepén. A standok augusztus 17-től öt napon át a Bécsi Kapu tértől egészen a Dísz térig sorakoztak, de nem maradt ki a Tóth Árpád sétány sem. A díszvendég Azerbajdzsán volt, de üzbég, kazah, dél-koreai, kirgiz, török és lengyel mesterek is elhozták portékáikat. Néhány hagyományőrzőt megszólítottunk a neves ünnepen. 

A kétszáz éves kékfestő műhelytől a rokkafonón át a szíjgyártó- és kovácsműhelyig a hazai népművészet és mesterségek lenyűgözően gazdag világával találkoztunk a Tóth Árpád sétányról indulva a Mesterségek Ünnepén. Mindjárt szemünkbe ötlött a betyárpohár, amellyel még Szekszárdon ismerkedtünk meg jó pár évvel ezelőtt. Ez a  klasszikus lefordítható pálinkás pohár figuratív, továbbgondolt változata. A betyárokat és népművészeti köntösbe öltöztetett menyecskéket, asszonykákat Ács Zoltán keramikus tervezte. Milliószám sorakoznak a kis alakok, és mindegyiknek saját karaktere van. Mint az alkotótól megtudtuk, igen népszerűek ezek a figurák, hiszen nemcsak arcuk van, de csilingelnek is.

Ács Zoltán egyébként a vasútnál dolgozott, passziója a kerámiázás és régóta járja vele a vásárokat: a Mesterségek Ünnepét, a budapesti Vörösmarty tér nagyszabású vásárát, de jelen van a szekszárdi pünkösdi és hamarosan kezdődő szüreti fesztiválon is, sőt egy cseh és egy olasz vásárnak is visszatérő árusa. 

Az Őcsényből érkezett gyöngyfűzők között meglepetésünkre csak huszonéves fiatalokat láttunk, akik arról beszéltek, könnyű dolga van azoknak, akik ezt a mesterséget szeretnék megismerni, mert jelenleg Őcsényben öt-hat mester is él. 

A kék textilfestő hagyományt országszerte ismerik, és bár sok régióban foglalkoznak vele, a kétszáz éves Tolna megyei műhely a legnagyobbja a manufaktúráknak. Ellenben itt a dióbél babák hatottak meg leginkább, talán mert már gyerekként is láttuk ezt a fadísznek használható, fél dióhéjban hintázó kis figurát. A kékfestőknél azonban a kis paplan és a csipkés párnácska is a műhely textíliájából való. Ötven évvel ezelőtt még hetvenhat helyen volt kékfestő műhely az országban, ma öt helyen működik: Tolna megyében, Pápán, Győrben, Bácsalmáson  és Tiszakécskén, ahol a közel százéves Kovács István textilművész űzi a mesterséget. A jellegzetes mélykék színt az indigó adja, és a meleg eljárásnak köszönhetően nem fakulnak, időtállóak.

Itt ismerkedünk meg Bene Ágostonné kosárfonóval, aki egy rokkát hajt és épp fonalat készít. A racka birka mosott gyapját, vagyis a szöszt a guzsalyra helyezi, amely a még szertelen szálakat megtartja. Ebből lesz a gyapjúfonal és később gyapjúszőnyeg. Kiskunfélegyházáról érkezett az iparművész, ahol tanítja is a mesterséget. A rokka mögé nem enged senkit a vásárokon, mert nagyon nehéz megérezni a ritmuskülönbséget a rokka hajtása és a guzsaly mozgatása között. 

Az idei vendég Azerbajdzsán volt a vásáron, a mesterek és kereskedők a keleti szőnyegek, kendők, tálak, díszkések s egyéb használati tárgyak széles tárházát hozták el kiállítani a Dísz térről induló bódésorra.

De hadd legyünk elfogultak a magyar alkotókkal, mert ezen a ponton is egy magyar alkotó tartott fogva minket tűzzománc ikonjaival, valamint a magyar és európai népművészeti formakincsből táplálkozó figuratív medáljaival, fülbevalóival. Paál Sándor budapesti alkotó és kiállított kollekciója megerősített abban, hogy a magyar iparművészet világszínvonalú alkotókat egyesít.

Csakúgy mint a népművészet másik területéről érkező Pál István Szalonna muzsikus, aki ottjártunkkor bandájával a Dísz téren felállított színpadon kiváló háttérzenét adott ennek a nagyívű, évről-évre visszatérő művészeti-kulturális találkozásnak.

Fotók: Tóth Tibor