Pál István Szalonna a muzsikálás megtartó erejéről, a népzenegyűjtés lényegéről

A kárpátaljai Visktől Budavárig és a Kossuth-díjig nagy utat tett meg Pál István Szalonna, aki márciusban népzenei együttesével együtt részesült a művészeket elismerő legmagasabb állami elismerésben. A negyvenöt éves népzenész legnagyobb öröme mégis a nemrég született kisfia, és az, hogy szenvedélyének, a muzsikának élhet.

Egy feladvánnyal kezdünk a Hagyományok Házának átriumában, mégpedig egy Ukrajna felett repülő drónról szóló vers felolvasásával. Kérdésünk, hogy ki a szerző. Pál István arca egyre komorabb, a vers végén nagyot hallgat, majd kiböki: Elég aktuális kis vers… Vári Fábián László. Talált. A hetvenöt éves kárpátaljai költőt jól ismeri – Jóbarátom. Édesapám generációja… – mondja. Hosszú évek után a Kossuth-díj átadása utáni vacsorán találkoztak, mert ide az előző évek Kossuth-díjasait is meghívják. Ezzel a belépővel miről is lehetne másról szó az interjú elején, mint az ötödik évébe lépett orosz-ukrán háborúról.

Mikor járt utoljára szülőfalujában, Visken? Nem hiányzik az otthon?

Természetesen hiányzik. Mert otthona sok lehet az embernek, de szülőföldje csak egy. Hiába költöztünk a közeli Péterfalvára még gyerekkoromban, nekem mindig a viski nagymamám krumpligombóca, a viski református templom, a sajáni hegyek dobogtatják meg a szívemet, miközben azért Péterfalvához is sok szép emlék köt.

Ha átlépné a határt, akkor elvinnék a frontra?

Nem biztos, illetve nem tudom. Én már nagyon régen – úgymond – kijelentkeztem Ukrajnából, nincs se útlevelem, se személyim, ugyanakkor az állampolgárságról való lemondás egy másik történet. Szüleim viszont kéthetente átjárnak tanítani, mert a Hagyományok Háza kárpátaljai népzenei és néptánc- és kézműves képzései nem álltak meg. Hihetetlen, hogy még ebben a helyzetben is a legutóbbi népdaléneklési versenyen soha nem látott számú gyerek vett részt. Én ebben azt látom, hogy a zene, a népművészet tényleg megtartó erő, ebbe is kapaszkodnak most az emberek.

Kárpátalja magyar lakosságát 2001-ben még 160 ezerre tették. Most 80-90 ezret lehet olvasni a sajtóban. Visszafordíthatatlan a folyamat?

Szerintem nincs annyi se. De mindenkiben benne van, hogy ha ennek egyszer vége lesz, akkor hazamegy. Viszont az is tény, hogy négy év már hosszú idő, mert az ide menekült családokban a gyerekek már itteni iskolába járnak…

Kit hívott fel először, amikor megtudta, hogy bandájával együtt Kossuth-díjat kap?

A feleségemet, és utána a szüleimet. Fantasztikus érzés volt. De először nem is nagyon értettem az egészet, mert hónapokkal ezelőtt felhívtak, hogy menjünk muzsikálni a Kossuth-díjasok vacsorájára. Amikor meg már közeledett az időpont, visszahívtam a szervezőket, és akkor mondták, hogy most nem zenélni, hanem vacsorázni kellene ezen az alkalmon. Akkor értettem meg! Az, hogy a zenekaral együtt kaptuk a díjat, óriási fontosságú, hiszen az elmúlt két évtizedet ugyanebben a felállásban csináltuk végig. Fellépések, táborok, utazások, mindig együtt…

A Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője, emellett a Szalonna és Bandája együttesnek is sűrű a programja, illetve még magántanítványai is vannak. De melyik szerepben érzi jobban magát?

Gyerekkori álmom volt, hogy egyszer a Magyar Állami Népi Együttesben zenéljek. Még egyetemista koromban bementem az akkori igazgatóhoz, Serfőző Sándorhoz, hogy itt szeretnék muzsikálni. Azt ajánlottam, hogy egy évig ingyen és bérmentve dolgozom, és majd a végén mondják meg, hogy jobbra vagy balra. Aztán év végén jött egy japán turné, amit prímásként csináltam végig. Onnan kezdve bejártam a ranglétrát a zenekari tagtól a zenekarvezető prímásig, és most meg a népi együttes művészeti vezetője vagyok, illetve a Hagyományok Háza főigazgató-helyettese. A tanítást illetően viszont… már nem oktatok, mert a tanítás egész embert kíván. Egész egyszerűen ott kell lenni a tanítvány mellett minden nap, és ez nem megy már a sok utazással, fellépéssel, egyéb elfoglaltsággal. Viszont a Nemzeti Tehetség Program egyik mentora vagyok, a népművészeti kategóriába került ösztöndíjasokkal foglalkozom.

Felléptek már Mexikóban, az Egyesült Államokban, Angliában, Ukrajnában, Indiában. Hogy fogadja a közönség a magyar népzenét?

Bármerre is jártunk a nagyvilágban, kétféle ráeszmélést tapasztaltunk az embereknél. Sokan rajonganak és csodálatosnak tartják a népzenét, valaki más meg a saját gyökereit kezdi keresni általa. Találkoztam Amerikában egy sokadgenerációs lengyellel, aki azt mondta, a vonós zene hagyományának van valami elidegeníthetetlen európaisága, ami csak ránk jellemző. Neki is segítettünk az identitásának a megtalálásában. 

Koncertek, zenekarvezetés, egyszóval sűrű a naptára. Tényleg megvan a 300 fellépés évente?

Hát azért annyi ma már nincs. Az a helyzet, hogy most született meg a fiam, és azért szeretném látni felnőni. De közben annyira szeretek muzsikálni, hogy belehalnék, ha nem csinálhatnám.

Miért érezte mégis szükségét annak, hogy saját maga készítsen el egy hegedűt, mindezt ráadásul nyolc hónapon át?

A hegedű szerelem. Nemcsak a játék, hanem maga a hangszer. Mindig csodáltam azokat a mestereket, akik meglátnak, megkopogtatnak egy fadarabot, és a kezük alatt hangszer lesz belőle. A számítógépek meg a mesterséges intelligencia korában addig van értelme az életnek, ameddig az ember embertől tanul, így elhatároztam, hogy megtanulom a hegedűkészítés mesterségét. Gulyás Béla bácsi Solymáron fel is fogadott inasának. Akkor megértettem, hogy valami azért olyan drága, mert sok munkát tettek bele. Ha jó mester készítette, akkor a szükséges paraméterek megléte mellett megfelelő színvonalú a hangszer. De egy bizonyos ponton túl léteznek rajtunk kívül álló dolgok, például a fa fajtája és kora, rezgése. És innen kezdődik a rátermettség, a tehetség.

És jó hegedűt készített?

Nekem tetszik, és szoktam is rajta muzsikálni.

Minden zenész rémálma, hogy elejti a becses hangszerét. Önnel történt már ilyen?

Elejteni nem ejtettem el, de rúgták már ki a kezemből. A táncházban sokszor szűkebb helyen sokan táncolnak, mi is közel megyünk a táncosokhoz. Egy legényes nyitó figura annyira jól sikerült, hogy a hegedű kirepült a kezemből, megfordult a levegőben, de a földet érés előtt elkaptam. Jó kis cirkuszi mutatvány volt, lejátszódott előttem, hogy puzzle-ként rakosgatom össze. A srác aztán persze elnézést kért…

A műfaji kitekintést, fúziókat is kipróbálta, például Ferenczi Györgyékkel adott elő Petőfi-versekre íródott számokat. Petőfi költészete népi, régies és modern egyszerre?

Mindent onnan nézek, hogy honnan jöttem. Számunkra Kárpátalján fontos a nemzetiségek tisztelete. Sok ottani nemzetiségtől tanultunk, és vissza is adunk nekik. Másrészt édesapám, aki klasszikus zenész, imádja a jazzt és cigányzenét is. A Szalonna és bandája együttes mindig is fontosnak tartotta, hogy a hagyományos népzene régi és új stílusú előadása legyen a fő csapásirány, feldolgozásokat nem is nagyon játszunk. Gyuriékkal éppen csak kitekintést tettünk más irányokba, mert ők tényleg megmerítkeznek a népzenében. Ott ültek hosszú éveken át a táncházakban, meg most a Dűvő táborban, és tanulták a kalotaszegit, a szatmárit. Petőfi megzenésített verseiben így aztán a népzene lüktetése is megjelenik.

Mikor érezte meg, hogy a népzene valami ősi tudást közvetít?

Kodály Zoltán azt írta egy tanulmányában,” Egyik kezünket még a nogáj-tatár, a votják, cseremisz fogja, másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd, s talán mindkettővel összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre.” Amikor bármit muzsikálunk, akkor abban a genetikánk, a gondolkodásunk, a beszédünk, minden benne van. Az emberek kijönnek táncolni, és mintha villám ütné meg őket, úgy tudnak beleborzongani.

Kodály Zoltán gyűjtéskor még ólomtekercsre vette fel a népdalokat. Szokott Ön is népdalokat gyűjteni, de nem gyűjtötték már össze az összeset?

A népdal a variációkban él. Mindig van olyan díszítés, ami új benne. És kell a személyes élmény. Mert rá lehet kérdezni a muzsikusnál, az énekesnél, hogy azt a hangsúlyt miért oda tette, hogy miért ott van az a ritmusváltás.

A Magyar menyegző című filmben fontos szerepet kapott, merthogy egy lakodalom sem képzelhető el banda nélkül…

Hát az egy csoda volt. Végigzenéltük az egész forgatást. Folyamatosan muzsikáltunk, ha kellett, ha nem. A helyiektől még ekkor is tanultunk. A film legnagyobb üzenete, hogy ez a kultúra még mindig élő, és élni is fog, mert van utánpótlás. Mert bár a hagyományban gyökerező táncosok, muzsikusok száz éve még többen voltak, de még mindig van sok-sok fiatal, aki nagyszülei táncát járja. A táncházmozgalomnak hála nemcsak Erdélyben, hanem Angyalföldön, akárhol, az argentínai magyarok körében. A kultúra igenis él. És a film bár az elnyomó Ceausescu-érában játszódik, azt viszi hírül, hogy a kultúra életet kér.

NÉVJEGY

Pál István Szalonna
1980-ban született a kárpátaljai Visken. Népzenész, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti igazgatója, prímás, népzenegyűjtő, a Szalonna és bandája nevű zenekar alapítója. Liszt Ferenc-díjas, Bezerédj-díjas, Fonogram-díjas, Príma Primissima-díjas művész (Magyar Állami Népi Együttes tagjaként), a Magyar Köztársaság Ezüst érdemkeresztjének birtokosa.

A megosztott Kossuth-díjat Pál István mellett a Szalonna és bandájának tagjai kapták: Pál Eszter énekesnő, Doór Róbert nagybőgős, Gombai Tamás prímás, Ürmös Sándor Ferenc cimbalmos, Gera Attila fúvós, Karacs Gyula brácsás

De miért Szalonna? Az első népzenei táborban, amelyen részt vett, délutánonként focimeccsek zajlottak. Egy nap a pálya mellett szalonnát sütöttek, István meg játék közben ki-kiszaladt egy-egy darabért. Akkor ragasztották rá a Szalonna nevet, amivel később külföldön is találkozott, mégpedig az angol királyi család egyik fogadásának ültetőcéduláján, mégpedig így: Mr. Bacon.

Az interjú megjelent a Várnegyed 2026/5. számában. Fotók: Rényei Erna, Vadnai Szabolcs