Korunk szeret visszamenni a múltba és azt újragondolni, ebben látja a táncházmozgalom, a népzene népszerűvé válásának okát Sebő Ferenc Kossuth-díjas népzenekutató, népzenész. A bő fél évszázada alakult Sebő együttes pedig azért lehetett sikeres, mert újat hozott, közben olyan örömmel csinálták a zenélést és a táncot, hogy mások is melléjük szegődtek. Az építész végzettségű Sebő Ferenc másik szenvedélye a zene mellett kerületünk: családjával húsz éve költözött a Jégverem utcába.

– A hazai folkzene újjáéledése és az énekelt vers születése lényegében egyszerre történt. Egymást inspirálta ez a két irány?

– Két műfaj lett felfedezve ebben az időszakban: az egyik a népdal, a másik az énekelt vers. Ma már tudjuk, hogy ez a kettő voltaképpen egy és ugyanaz. Mindkettő kedvező fogadtatásra talált. Az énekelt verssel lettem olyan elismert, hogy végül a népdalokat is elfogadták tőlem. Azt mondtuk, hogy vissza kell
térni az eredeti előadásmódhoz. Ma már tisztán látszik, hogy az összegyűjtött népdalanyag egy zenetörténeti példatár-készlet, ami legalább nyolcszáz évre megy vissza. Közben minden régiség, ami benne van, azért maradt meg, mert valami újhoz tudott kapcsolódni.

– A kollégiumban hallották a széki zenét, de akkoriban senki nem játszotta.

– Sárosi Bálint előadásában a kollégiumi rádióban hallottunk először széki zenét. Halmos Béla zenésztársammal összenéztünk, hogy hát ez meg mi? Ezt meg kellene tanulni! Felsőfokon képzett értelmiségiként fogalmunk sem volt erről a hagyományról. Pedig kitűnő kutatógenerációk adták át a stafétát egymásnak, hogy feltárják és népszerűsítsék mindezt anélkül, hogy a társadalom törődött volna velük. Ez a társadalom mindig is elképesztő állapotban volt. Fogalma sem volt a saját kul-
túrájáról.

Nekünk az volt a szerencsénk, hogy még láthattuk ezt a kultúrát működni az alsó néposztályokban és megfigyelhettük ennek a régi zenének a sajátos játéktechnikáját is. Sok minden kellett persze ahhoz, hogy továbbéltetése megindulhasson. Részünkről kellettek hozzá a nyári termelési gyakorlatnak nevezett táborok is, ahol a lengyelek, bolgárok énekelték a népi dalaikat, mi meg néztünk egymásra Bélával, és nem tudtunk magyar népdalokkal előállni. Helyette József Attila verseket énekeltünk és elszégyelltük magunkat. Kissé meddő népdalkeresési bolyongás után Kósa László küldött el minket Martin György tánckutatóhoz, aki azért gyűjtött, mert azt gondolta, hogy ezeket a zenéket meg is kellene tanulni. Örült érdeklődésünknek és segített nekünk.

Két tanácsa volt: „Ha megakarjátok tanulni, akkor tanuljátok meg rendesen, mert anélkül nem fogjátok élvezni. A másik: ha nem tudjátok megtanulni,
legalább ne rontsátok el!”.

„Mi még megfigyelhettük ennek a régi zenének a sajátos játéktechnikáját”

– Mi volt az első lépés az úgynevezett újjászületés felé?

– Megtanultam brácsázni. Martin azt is tanácsolta nekünk, hogy menjünk el egy táncegyüttesbe, mert ezt a zenét tánc nélkül megtanulni nem lehet. Aztán elkezdtünk Erdélybe járni és Kallós Zoltán népzenekutató megajándékozott egy ütőgardonnal (csellóra emlékeztető ütős hangszer – a szerk.), amit a gyimesiek használnak. Később a tekerőlant is bekerült a repertoárba. Nem volt terv, se módszertan, egyszerűen beleszerettünk ebbe a dologba és spontán alakult minden. A varázsa is az volt, hogy olyan jó kedvvel csináltuk, hogy másoknak is kedvet adtunk hozzá. Az, hogy élőzenére próbáltunk a Bartók Tánc-
együttessel, nagyon fontos volt. Hetente háromszor 5-6 órát muzsikáltunk nekik, így tanultuk meg a zenélést, ők meg az élő zenére való táncolást. Ha ez nem lett volna, biztos, hogy nincs
semmi ma az egészből.

– Az énekelt vers a hetvenes években fénykorát élő Egyetemi Színpadon szólalt meg először. Hogy emlékszik erre a találkozásra?

– Mi építészek nem jártunk sehova, rengeteg rajzolni valónk volt. Egyszerűen ott rostokoltunk a rajztábla mellett és szerkesztettük a műszaki rajzokat. Olyan sok feladatunk volt, hogy popkoncertekre sem járhattunk sehova. Berek Kati jött el egyszer a Bercsényi Kollégiumba, az évfolyamtársaim lököttek eléje azzal, hogy „Művésznő, hallgassa meg ezt az őrültet, ez énekli József Attilát!” Nagy zavaromban előadtam egy-két számot, mire ő azt mondta, hogy rendben van, jövő szerdán találkozunk az Egyetemi Színpadon! És már benne voltam a műsorban. Berek Kati az irodalmi szerkesztőnek, Surányi Ibolyának adott el minket.

– A művészetek szabad szigete volt a színpad?

– Fantasztikus hely volt, gyülekezőhelye a kultúrának, amit máshonnan kiutáltak, kicenzúráztak. Gondolom, itt könnyebb lehetett szemmel tartani. Berek Kati Nagy László verseit vitte diadalra. Az a stílus, ahogy verset mondott, akkoriban újdonságnak számított. Nagy László hosszú, dörgedelmes verseit be-
tonbiztosan mondta fejből, méghozzá úgy, hogy értette is. Nagyon nagy hatása volt. Aczél elvtárs fel is háborodott, úgy fogalmazott, hogy: Berek Kati beleüvölti az egyetemisták fejébe Nagy Lászlót!

– Valahol beszélt arról, hogy a táncház kialakulása nagyon jó korszak volt, amikor a napi politika és az elfajult egyéni ambíciók nem tudtak beleavatkozni az életükbe.

– Érdekes korszak volt. Az elfojtott indulatok mellett bizonyos minimális jólétet teremtettek az embereknek, kissé szabadabbnak tűntünk a „táboron” belül. Akadt két kiló kenyér, de forrt a fazék is. Az Egyetemi Színpad pont erről szólt: Sándor Gyuritól kezdve Latinovits Zoltánig mindenki nyomta ott a só-
dert és olyanokat mondtak, amiből értelmes ember érthetett. Mi nem voltunk olyan veszélyesek a hatalom szemében, mint a popzene, mert kevesen voltunk. Végül aztán egyre többen lettünk, országos mozgalommá nőtte ki magát a táncházmozgalom. Aczél György egyszer eljött a Kassák Klubba, s ekkor vagy másfél órán keresztül beszélgettem vele.

– Mire volt kíváncsi?

– Azt mondta, hallotta, hogy üldözik a Sebő együttest. Ez nem igaz, mondtam, minket nem üldöz senki, de az mégiscsak felháborító, hogy a besúgók azt jelentik, hogy a klubban a diákok szeretkeznek a zongora alatt. Nézze meg ott azt a pianínót, van ez alatt elég hely? Erre kissé elvörösödött és azt mondta: –Ne haragudjon Sebő elvtárs, de nem állhatok ott minden rendőrposzt háta mögött.

– A szakma nem értette, hogy lehet ezt a műfajt gitárral kísérni. Ha ma megkeresnék fiatalok hasonló újítással, vonakodna?

– Én rendkívül nyitott vagyok. Magát a zenélést tartom fontosnak, bármilyen hangszeren, ami van otthon. De az emberek szeretik a megszokottat, az ismertet, ezt tudomásul kell venni. Maga a folklór működése is ezen alapszik. A régi divatok, hallásmódok nehezen szakadnak le a használatból. Tolna megyei falvakban mind a mai napig megkövetelik, hogy éjfélkor az orgonista dudaszerűen játsszon, úgy, ahogy az a középkorban volt szokásban, mert azt ők megszokták. Nagyon érdekes dolog, ahogy a hagyomány és a haladás együtt megy: egyik akadályozza a másikat, a másik meg löki előre az egészet. Mi olyan korban élünk, amely szeret visszamenni a múltba, érdeklik a más kultúrák is. A teljes választékból szemezgetjük ki azt, ami egy kicsit is használható. Vegyük tudomásul, hogy ez nem volt mindig így. Mozart korában például csak kortárs zenét volt divat játszani. Bach se fért bele a képbe. A pénteken lejátszott hegedűversenyt jövő héten már nem lehetett újra játszani, mert az már megvolt. Újjal kellett előállni. El lehetne ezt ma képzelni? Ma már nem mondunk olyat, hogy a régi kultúra nem érdekel bennünket. És a repertoárba a népzene, vagy mondjuk úgy, a historikus popzene is beletartozik.

Mindig együtt jár a haladás és a hagyomány  Fotó:Tóth Tibor

– A Jégverem utcában él, itt van a Hagyományok Háza, és a Sebő együttes klubja a Vízivárosban volt. Ez a kerület az otthona?

– Körülbelül húsz éve lakunk itt. Korábban Zuglóban éltem és ott is sokáig működött a klubunk, majd a Bem rakparti Művelődési Házban folytattuk a zenélést. A kezdetektől fogva ez is legendás hely volt, mert minden induló és menő zenekar itt muzsikált. Emlékszem, itt játszottam Gryllus Danival és Mikó Istvánnal, az „ős” Kalákával. Gazdag kulturális élet folyt: Makovecztől kezdve sokan jártak ide. A koronavírus-járvány miatt azonban leállt minden. Amikor az intézmény átköltözött a Máraiba, oda már nem hívtak át minket. Amikor Zuglóban laktam, a Vár volt a kedvencem, szenvedélyesen jártam ide. Vonzott az
építészete és környezete, a feltárások. A középkori budai Vár mérethelyes modelljét el is készítettem Legóból, ami most is a nappalink szekrénye tetején áll.

Megjelent a Várnegyed Magazin 6. számában