101 éves korában elhunyt Dragonits Tamás, a budai Vár második világháború utáni újjáépítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett építész.

Nagyon nagy szerepe van abban, hogy a műemlékvédelmi szempontokat abszolút figyelmen kívül hagyó kommunista ideológiájú építészet döntéshozóival szembeszállva a végsőkig védelmezte a Vár középkori, polgárvárosi arculatát. Sokszor mondogatta, hogy nem azokra az épületekre büszke, amelyeknek a felújításában részt vett, hanem amelyeknek az átalakítását meg tudta akadályozni.

A kézműves építészet kérlelhetetlen híve és művelője volt, neki számított az, hogy egy kőműves milyen állagú habarcsot visz a felületre, hogy korhű téglával helyettesítsék a foghíjas párkányt. Azt vallotta, hogy a házaknak igenis magukon kell viselniük a kézimunka nyomát – azt, ami mára tökéletesen eltűnt az építészetből. Mert ez az egyediség tehette, és tehetné egyedül emberivé, emberléptékűvé az épületeket.

Szellemi élénkségét idős korára is megőrizte, naprakészen követte a világban és a hazánkban zajló folyamatokat. Könyvespolca az egyetemes kultúra kincseitől roskadozott. Mindenről, de mindenről lehetett vele beszélgetni, nála nem lehetett unatkozni. Szemtanúság című, elsőként 2014-ben magánkiadásban megjelent könyvének új kiadását röviddel halála előtt mutatták be a Városházán.

A Vár… ez a mindenem – mondta a Várnegyednek csaknem két évvel ezelőtt. Szerencsés az utókor, mert kézjegyét, munkásságának nyomait mindenki láthatja, aki végigsétál a Bécsi kaputól a Dísz térig: homlokzati elemeket, eredeti falmaradványokat, meghagyott mészkő ablakkereteket, középkori ülőfülkéket. Emlék-töredékeket a középkorból. Így aztán szerencsés vagy Te is, mert így soha nem is tudunk elfelejteni, kedves Tamás!