A legnagyobb kánikulában találkoztunk a nemzetközi szinten is elismert Pribojszki Mátyás szájharmonika művésszel, a Jumping Matt & His Combo frontemberével. Öt fellépése is volt egy héten belül a nyáron, annak ellenére, hogy manapság nem olyan egyszerű tömegeket csábítani a koncertekre. A szájharmonika az elmúlt évek legjobban fejlődő hangszere, nincsenek zenei korlátai, így a Virág Benedek Házban rendszeresített klubban a profik és műkedvelők egyaránt színpadra léphetnek. 

– Az első kerülethez igen régi a kötődése. Onnan indul, amikor Békéscsabáról Budapestre költözött?

– A kétezres évek elejétől, hiszen akkor laktam itt albérletben. Mondhatom, hogy itt szocializálódtam. Egy régi cimborámnak, Pásztor Máténak akkortájt szabadult fel a Krisztina körúti albérlete, és átadta nekem. Itt maradtam a kerületben több, mint tíz évig.

– És itt indult a szájharmonika klub, ami jelenleg a Virág Benedek Házban működik…

– Az összes vendéglátóhelyen otthon voltam a kerületben, nagyon szerettem a Corvin teret, az ottani kávézót, az egykori Isolabella kávézót az Iskola utcában és természetesen a Fő utcai Mátra borozót. A Bem Rockparton alakult ki a havi klubom, amit 2008-2009-ben akorábbi igazgatóval, Marsi Lacival találtunk ki. Amikormegszűnt a legendás hely, váltanunk kellett. De akkori közönségünk magja a mai napig megvan, és eljárnak a havi klubba. Nagy öröm és megtiszteltetés ez nekünk. Először a MáraiKult adott otthont a klub folytatásához, de az túl patinás épület a mi zenei világunkhoz. Ez a kissé  karcos, laza zene „füstösebb” klubokban van otthon igazán, és a közönség számára is kedveltebb a könnyed hangulat, így nagyon örültem, hogy a Virág Benedek Házba költözött.

– Önnek, aki a világ nagy fesztiváljait is megjárta, ez a klubszerű, intim jelenlét az igazi élmény?

– Igen, abszolút! Alapvetően nem a nagyszínpados fellépéseket szeretem. Jó érzés egy-egy alkalommal nagyszámú közönség előtt muzsikálni, de lelkileg, művészileg a kisebb helyeket kedvelem, mert ott vagyok testközelben a közönséggel. A szívemet, lelkemet kiteszem, tudok beszélni a hangszerről, a dalokról, és érdekes, vicces történeteket mesélni. A zene, a történetek így mindkét félnek jóval bensőségesebb élmény és közösségépítő is. Az online platformok és a streaming-szolgáltatók idején egyre nehezebb bevonzani a közönséget bármilyen kulturális eseményre, élőzenei koncertre. Azok a klubok, amelyek évtizedekig behoztak 100-150 főt, ma ezt nagyon nehezen teszik meg, de az élő blues zene nekem örök misszió.

– A klubba autodidakta és profi művészek is jönnek?

– Igen. Olyan profi zenészek is voltak már vendégek az elmúlt több, mint 15 évben, mint Kézdy Luca, Gál Csaba Boogie, Ripo Raskolnikov, Szirtes Edina „Mókus”, Ferenczi György, Horváth Misi, Csicsák Gyuri, Ryan Donohue és mások. Több nagy nemzetközi szájharmonikafesztivált is szerveztem, vendégem volt a többszörös Grammy-díjas Howard Levy, valamint Carlos del Junco, Brendan Power, Beata Kossowska. A havi klub programja úgy épül fel, hogy a meghívott zenész párommal játszom 45-50 percet, közvetlen hangulatban beszélünk az elmúlt hetek történéseiről. A második szintén nagyjából 50 percben igyekszem mindenkit megmozgatni, és felhívni a színpadra. Ezzel próbálok lehetőséget adni a feltörekvő, autodidakta herfliseknek.

– Nem tartanak a közös fellépéstől a műkedvelő, hangszerrel ismerkedő amatőrök?

– De igen, van bennük félelem, szóvá is teszik. Viszont ez lehetőség is, mert nem nagyon vannak ilyen típusú klubok, fórumok. Később nagy hálával és lelkesedéssel írnak nekem, hogy milyen jó volt és hogy mennyit tanulnak egy-egy ilyen közös zenélésből. A klubestek előtt szívesen tanítok vagy segítek azoknak, akiknek van bármilyen hangszerrel kapcsolatos kérdése, netán
elakadása.

– A szájharmonika zenei iránya amerikai alapokon nyugszik, de a hangszer maga európai eredetű?

– Ez ennél bonyolultabb, mert a hangszer maga ázsiai, kínai eredetű, többezres éves a múltja. A rövid története valóban az 1800-as évekből és Európából érkezik. A német Matthias Hohner 1857-ben alapította vállalkozását Trossingenben, amellyel belekezdett a szájharmonika tömeggyártásába. A második világháború után sok szájharmonika zenekar alakult Magyarországon is, ilyen a legendás ABC Szájharmonika Trió vagy a Budapest Szájharmonika Zenekar. Itthon sok a jó szájharmonikás most is, de mivel nem tartozik a mainstreambe, a legtöbben nem is tudnak róluk. Ez az egyetlen olyan hangszer, és vele együtt a játékstílus, a technika is, ami talán a legtöbbet fejlődött az elmúlt 150 évben, ma már nincsenek zenei korlátai a szájharmonikának. Megfelelő technikai tudás birtokában szinte bármilyen zenei műfajban lehet használni. A zenészen múlik, hogy miben és mennyire teljesedik ki, amikor ezt a hangszerthasználja.

– Amikor a blues és a jazz őshazájában, az Egyesült Államokban fellépnek, mit mondanak az ottaniak, mitől különleges, amit Európából hoznak a zenészek?

– Mi mindenképpen tudunk valami olyat, amit ők nem tudnak, és természetesen ez fordítva is igaz… Ha egy magyar zenekar kimegy, azt érzik, hogy valami egzotikumot hoz, olyan töltetet, ami egyedi. Ráadásul a sajátnépzenéjüket játsszuk, egyedi felfogásban, tiszteletben tartva a hagyományokat. Alapvetően a mi repertoárunkban is sok műfaj megszólal, köszönhetően annak, hogy a zenekarban mindenki egyéniség, mégis egységes a csapat hangképe.

– Több világhírű zenésszel lépett színpadra. Mit adnak ezek a találkozások?

– Az örömzenélés, a jam session véletlenszerű színpadi találkozásokat hozott. Például Sir Tom Jones-szal a VeszprémFest-en, ami ráadásul előre meg nem beszélt fellépés volt. Felejthetetlen, örök élmény. De óriási dolog volt az ex-Rolling Stones Bill Wymann zenekarával, Eddie Floyddal, vagy éppen a Vaya Con Dios formáció előtt, majd velük muzsikálni. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy rengeteg dolgot tanulhattam, átélhet tem a zene és a zenélés által. Találkozások, vagy akár zenei barátságok, kapcsolatok a nagy ikonjaimmal, Ruthie Fosterrel, Alex Schultz-cal,Paul Lambbel, vagy éppen a magyar legendákkal, Hobóval, Deák Bill Gyulával, Kowalsky meg a Vegával, Tóth Verával és megannyi nagyszerű zenésszel. Azonban nem érzem annyira fontosnak magamat, hogy ezeket könyvben megírassam, pedig tavaly egy ismerősöm azzal keresett meg, hogy könyvet írna rólam. Nem éltem a lehetőséggel. Nem az a lényeg, hogy kivel játszottam, milyen díjakat kaptam. A legfontosabb, hogy csináljuk a dolgunkat a legjobb minőségben, kitartóan, alázattal, szenvedéllyel.

– Mit jelent, hogy a német Hohner cég arca immár 2009 óta?

– Nemzetközi szinten sokan vagyunk az arcai, de Magyarországról én vagyok az egyetlen. Amikor szükségem van valamire, akkor segítenek hangszerekkel, kiegészítőkkel. Mikor hozzájuk kerültem 2009-ben, akkor nagyon komoly hangszeres támogatást kaptam tőlük.

– Személyiségéből vidámság érződik. A „jump blues” irány is alapvetően a jókedvre épül?

– Igen, abszolút. Ezért is választottam ezt stílust, ebben érzem magam otthon és nagyon szeretem. Boldog vagyok, amikor a színpadon állhatok, felszabadultan a saját zenéimet játszhatom a zenekarommal, amelynek a tagjai a barátaim is és nagyon szeretem őket. Ilyen az én természetem és többnyire a zenében is ezt igyekszem megragadni. Természetesen vannak tragédiák, súlyos életesemények, amelyek mind jó témát adnak egy-egy új szerzeményhez. Legutóbbi, „Forward’ című lemezünk is pozitív, néhol súlyos, mély vagy keserédes szövegeket és zenéket tartalmaz.

Fotók: Tóth Tibor