A nyugati világ zenéje óriási hatással van az Ivan & The Parazol együttesre, de mint Vitáris Iván, a zenekar énekese lapunknak elmondta, nem szeretnének a konzumkulturális térhez idomulni. A 2010-ban alakult banda előtt évek szívós munkájával nyílt meg a nemzetközi zenei tér. Neves amerikai klubokban játszottak, és idén nyáron a brit BBC Radio 1-en mutatkozott be legújabb daluk. A hamarosan elérhető Belle Epoque című új lemezük tudatosan fogalmaz meg olyan gondolatokat is, hogy legyünk büszkék a kelet európaiságunkra. A formáció kerületünkben lakó frontembere egyebek mellett beszélt arról, hogy a sajátos régiós értékeinket érdemes bemutatni a zene globális színpadán.
– Honnan ilyen erősen a zenekarban a ’60-as, ’70-es évek zenei világának inspirációja?
– Van a rockzenének egy tiszta forrása, ami az évtizedek során koszolódott, majd lett belőle egy nagy óriás folyó, mint a Duna, aminek nagyon nagy a sodrása. Mi vissza akartunk menni a kezdethez, megnézni, hogy ott milyen értékeket lehet még felfedezni. Ez pedig pont az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek rock zenéjének időszaka. Van torzított gitár, dob és basszus a zenéinkben, de ha azt nézzük, hogy egy mostani dalunknak mi köze van például a Rolling Stones bármelyik lemezének dalaihoz, akkor azt mondhatom, hogy szinte semmi. Természetesen a szüleink hatása is számít, nálunk otthon legtöbbet az LGT, a Hobo Blues Band, a Pink Floyd, Frank Zappa szólt. A rockzenének a század második felére tett hatása máig él, de ha a kétezres évek elejére gondolok, akkoriban jött be például az Oasis, mindenki azt hallgatta. Az is érdekes, ahogyan ránk visszahat az Arctic Monkeys, Jack White, vagy a Jungle munkássága. Generációkon átívelő dalok ezek és minket kifejezetten érdekel az eredet.
– A Budai Pop című 2021-es lemezük megjelenésekor úgy fogalmazott, hogy bár érdekli a nyugati megjelenés, mára letettek arról, hogy olyanok akarjanak lenni, mint a kortárs külföldi zenekarok. Hogy kell ezt érteni?
– Nem szeretném meghazudtolni magunkat azzal, hogy előadjuk, hogy egy amerikai zenekar vagyunk. Igazából itt az értékekről van szó. A Belle Epoque most elkészült nagylemezünk –, melynek október végén volt a megjelenés előtti bemutatója –, tudatosan a sajátos lokális üzeneteinket közvetíti. Van egy dal benne, a Danube slay, ami arról szól, hogy a kelet-európaiak nyomulnak, Budáról jönnek, nem pedig Hollywoodból, finomfőzeléken nőttek fel, hisznek magukban és mindenre képesek. Azt gondolom, hogy ilyet nem fog írni egy párizsi vagy londoni zenész. A nyugati világ zenéje óriási hatással van ránk, nemhogy letagadhatatlan, hanem büszkén vállaljuk, hogy az az egyik iskolánk. Művészeti dolgokban sokszor nagyon közel érezzük magunkat Párizshoz vagy Londonhoz, de reméljük, hogy ez vissza fele is ki tud alakulni. Például az üzeneteken keresztül, ahol olyan dolgokat fogalmazunk meg, amelyek a mieink. Olyan univerzális problémák, amelyeket innen lehet hitelesen elmondani. Ne idomuljunk egy konzumkulturális tér felé, hanem a saját értékeinket emeljük, nemzetközi minőségben megfogalmazva.
– Érezte az amerikaiak őszinte érdeklődését a Los Angeles-i East West stúdióban, ahol a 2019-es Exotic Post Traumatic című albumot felvették? A kíváncsiságot, hogy mit tudnak beletenni abba a hatalmas kulturális masszába, ami az USA társadalmát képezi?
– Az, hogy egy kinti nagyon magas színvonalú producerrel dolgoztunk, az egy dolog, ami mellé kell négy-öt másik tényező, amivel össze lehet állítani egy „csillagrombolót”. Az Exotic Post Traumatic lemez felvételekor bármennyire is szerettük volna összetartani a zenekart, a belső egyensúlyunk romokban volt. Rossz állapotú zenekar ment ki stúdiózni. Tele voltunk bizonytalansággal, belső feszültségek is voltak az együttesben. Éppen ezek miatt nem biztos, hogy ki tudtuk belőle hozni a maximumot. Ám ez a mostani lemez nem jöhetett volna létre ebben a formában, ha ott nem történik meg, mert sok stúdiópraktikától kezdve rengeteg tudás, kapcsolat kialakult, ami meghatározta a következő éveket.
– Mi ragadta meg a kinti attitűdből?
– Ha valaki megveszi a Rick Rubin Az alkotás mint életmód című könyvét, azt szűrheti le belőle, amit mi kint megtapasztaltunk. Másként kezelték az alkotóművészet szabadságfokait, azt, amit szeretnénk a zenénkben létrehozni. Egy olyan piac a kinti, ahol azt érezheted, hogy a művészetednek meg lesz az a helye, ahol belépsz és jól érezheted magadat, és az egész körforgás úgy működik, hogy legnagyobbtól a legkisebbig meg tudd fizetni a kellő szakembert. Azt, hogy bármi megszerezhető, és még sorolhatnám, mind olyan körforgást eredményeznek, amiben rengeteg sérültség és kishitűség és félreértés kiesik a rendszerből, ami itthon nagyon jellemző. Mindenképpen fordulatot jelentett nekünk ez az út, hogy eljutottunk a világ egyik top stúdiójába, (mások mellett a Rolling Stones és Frank Sinatra dolgoztak itt – a szerk.) és a következő lépés, amit meghoztunk, hogy innentől saját stúdiónk lesz. Akárcsak a festőnek, aki műterem nélkül nem tud alkotni. Magyarország kis piac, ahol tízmillió ember él, és nagyon sok mindent megélt együtt. Olyan generációs hatások vannak, amelyek még száz évig a döntéseinkre és az egymással való viszonyainkra is hatással lesznek. Felismertük, hogy ezt nem értik az amerikaiak. Amikor az amerikai nagykövettel, David Pressman-nel találkoztam, akinél egy nagyobb magyar zenésztársaság jött össze, feltette nekünk a kérdést, hogy kinek milyen családi traumái voltak. Az egyik jelenlévő nagymamáját majdnem elgázosították, a másik nagyapja a Donnál harcolt, volt, akinek felmenője 1956 kemény helyzeteit élte meg, vagy Recskre került. A nagykövet nézett maga elé, hogy mi mindent hordozunk magunkkal. Az amerikaiaknak hatalmas szabadságot tud adni, hogy ezek a traumák ott nincsenek jelen a közelmúltban. Igaz, hogy most Amerika is elindult egy olyan úton, ahol rengeteg a bizonytalanság. Mellesleg azt látni kell, hogy azok a társadalmak, amelyek szembe tudtak nézni a sebekkel, kicsit egészségesebben élnek. A németeknél megvolt ez a szembenézés. Valamiért mi tologatjuk ezeket a kis kockákat és csodálkozunk, hogy éppen mi sikerül, vagy mi nem. Emellett ott van az is, hogy teher alatt nő a pálma és elég komoly kulturális vagy akár tudományos tevékenységek folytak itthon mindig, világszintű az emberanyag nálunk.
– Az Ivan & Parazol erre a jelenségre 2019-ben megírta a Polarizmus című dalát. Az Európát és Amerikát is kettéosztó polarizált társadalmakról van szó?
– Igen, pontosan, a szám is görbe tükröt tart ennek a jelenségnek. Ma minden művésznek olyan szerepe van szerintem, hogy tükröt tartson a megosztottságnak. Ez még ha közhelyesnek is tűnik, akkor is így van. A mi feladatunk az, hogy a saját művészetünkben boldogok legyünk és azokat, akiket érdekel, amit mi teszünk, azokat ugyanannyira, vagy még inkább boldoggá tegye.Ennyi a cél. Számunkra fontos, hogy más emberek nézőpontjából ihletet kapjunk. Ha a magyar kulturális üzenetek felől közelítünk, akkor világraszóló üzeneteink vannak, amiket fel tudnak erősíteni bizonyos platformok, de hinni kell ezeknek létrejöttében. Abban, hogy érdemes egy zenekar arra, hogy Európa- turnét tartson, vagy egy film, hogy Oscar-díjat nyerjen. Az a hit, hogy itt van egy ilyen város, mint Budapest, és a világ bármely pontjáról érkező megállapítja, hogy: „na, ez aztán díszlet!”, megerősíthet minket abban, hogy minderre képesek vagyunk. Ehhez azonban összefogás és kitartás kell, magunkban és abban, amivel foglalkozunk. Minket mindig is nagyon inspirált, hogy tudunk kommunikálni más nemzetekkel és az itthoniakkal, akikkel közösek a terheink és a tapasztalataink. Kitartóak vagyunk és annyira hűségesek egymáshoz, mit amennyire hozzánk a közönségünk ragaszkodik. Ezekből az élményekből kell erőt meríteni, mert ami elválaszt, abból senki nem tud győztesen kijönni, csak belebolondulni.
– A nyolcvanas évek és az underground is megérintette a zenekart. Miért az Európa Kiadó egyik legismertebb számát, a Mocskos időket dolgozták fel?
– Furcsa megközelítésből válaszolok erre. Ha én azt érzem bármin, hogy az nincs befejezve, az én meglátásom szerint félkész, az engem idegesít és elkezdek gondolkodni a befejezésen. A Mocskos időknél ezt éreztem. Ez nem kritika, nekünk is nagyon sok olyan dalunk van, amit nem vittünk végig, és évek után cicomázgatjuk. Ismeretem az Európa Kiadót, sőt voltunk közös menedzsmentben is. Képben voltam ezzel az iránnyal, de a kísérleti, artrock, new wave dolgok mostanában fogtak meg. Tavalyelőttig például nem nagyon hallgattam Talking Heads-et, most pedig imádom. A Mocskos időket a Covid idején hallgattuk sokat. A világ egyik legjobb szövegének tartom, de valahogy nem volt nekem készen a zenei alap és elkezdtünk a feldolgozáson gondolkodni. A dal struktúrájába és hangzásvilágába nagyon bele nyúltunk, a dinamikájába szintén, de a harmónia menetén a szövegén és a tempóján nem változtattunk. Teljesen új értelmezést kapott, mert én mindig is azt gondoltam a Mocskos időkről, hogy nem szerelmes dal, hanem egy hatalmas bemondás egy társadalmi helyzetre, ami érvényes a jelenre. Plusz töltetet adtunk azzal, hogy a forintárfolyam lett a borítóképe. Az, hogy a közönség nagyon szereti, azt jelzi, hogy jól éreztük.
– Menyhárt Jenő, az Európa Kiadó frontembere, a dal szerzője is szereti?
– Együtt zenéltünk a Strand Fesztiválon. Nagyon jól kezelte és jóban is vagyunk vele. Megértem a régi EK-rajongókat, azokat is, akik nem szeretik. Volt, aki azt mondta, hogy ez nem Quentin Tarantino és Elvi Elvis szerelemgyereke, olyan találkozás, amelyben a globális egymásra hatások megteremtődnek. A rock’n rollban van egy ilyen közös szellem, ahol meg lehet találni egymással az azonos hangokat.
– A Budai Pop című nagylemez bemutatója az egykori Ifjúsági Parkban, a Várkert Bazárban volt. Mit jelent önöknek a budaiság, és Önnek az, hogy az első kerületben él?
– Budán lakni világnézet, mondhatnám Márai szavaival. Első kerületi vagyok, de a XII. kerületben nőttem fel. A budaiság érdekes identitás, ami tűnhet felvágásnak. De eljött az a pont, amikor emelt fővel azt mondtuk, hogy: igen, mi vagyunk a budai úrifiúk és nem érdekel, hogy ehhez milyen előítéletek tapadnak. Kiinduló zenei inspirációm a Hobo Blues Band, és ha valamit, akkor a közép-európai Hobo Blues Bandet nem lehet a budai úrifiúk körébe sorolni. Nekik más volt az identitásuk, nekünk viszont a budai kerületek az identitásunk részei. Az én szívemet megdobogtató dolgok ezekhez a kerületekhez kötnek: első, második, tizenegy, tizenkettő. A Bem Rockparton vettük fel a Budai Pop live sessionjét, és nagyon furcsa volt, hogy a Korál zenekar, Homok a szélben saját verzióját is akkor vettük fel. Azokban a napokban, amikor Balázs Fecó meghalt. Az egész Korál felszerelés ott volt mögöttünk végig a színpadon. Megrendítő volt ebben a körforgásban benne lenni. Szóval a Budai Popban fogalmaztuk meg, hogy mik vagyunk és mi az, amit nem szeretnénk letagadni.
– A Belle Epoque lemez a zenekar jobb korszakát jelöli ki?
– A harmónia elérése egyre fontosabb azok után, hogy az eredeti felállásunk megváltozott az utóbbi években. Nagyon különleges dolgokat éltünk meg együtt és mostanra érzem, hogy beléptük az új aranykorba. Persze, a dalok a háború, halál, szerelem és azok a társadalmi problémák körül forognak, amik, ha véget érnek eljöhet az aranykor.
Fotók: Tóth Tibor
Zenekarfotó: Ivan& The Parazol
(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/21. számában)
