Az író, akit a Gestapo és az ÁVH is elhurcolt – I. rész
A két világháború között az egyik legnépszerűbb magyar író volt vitéz Somogyváry Gyula, akinek könyveit valósággal falta az ifjúság, színdarabjait bemutatta a Nemzeti Színház, verseit pedig széles körben szavalták. Kiemelkedően sokat tett a magyar rádiózásért, országgyűlési képviselőként pedig a magyar falvak sorsát viselte a szívén. Ízig-vérig áthatotta a nemzeti érzés, de ellensége volt mind a jobb-, mind a baloldali szélsőségeknek, nem csoda, hogy I. kerületi, Ybl Miklós téri otthonából a Gestapo és az ÁVH is elhurcolta a XX. század közepén.
Bár minden szempontból megérdemelné, hogy példakép legyen, vitéz Somogyváry Gyula – vagy, ahogy sokan ismerték: Gyula diák – nevével mégis ritkán találkozunk manapság. Élete és munkássága bemutatásával ezen szeretnénk változtatni.
Somogyváry Gyula 1895. április 21-én látta meg a napvilágot a Sopron vármegyei elmagyarosodott kis horvát faluban, Fülesen (ma Nikitsch, Burgenland), Freissberger Gyula néven, egy magyar identitású német család sarjaként. Édesapja, Freissberger Vilmos ekkor a Zichy-Meskó-birtok, később a nagycenki Széchenyi-uradalom gazdatisztje volt. Egyéves korában a családjával együtt Sopronba, a Régi Kaszinóval szemközti házba költözött, ahol édesapja 1896 ás 1898 között a Sopron Vármegyei Gazdasági Egyesület titkáraként dolgozott. Hároméves korában, miután a családfő jószágigazgatói állást kapott gróf Széchényi Imre ottani uradalmában, Somogyvárra költöztek. Fiatalságának legboldogabb éveit töltötte itt, és három éven át elemi iskolába is ide járt. Erről az időszakról később több írásában is nagy szeretettel emlékezett meg.
Regényes felmenők
Későbbi író munkásságában fontos szerepet játszott a családja története, amelyet gyermekkorában alaposan megismert. Történelmi regényeinek egyik központi motívumát – a magyar haza társadalmi, ideológiai, vallási és nemzetiségi különbségeket felülírni képes integráló-képességét – is a saját őseinek magyarrá válásán keresztül mutatta be.
Az Új Időknek adott 1941-es interjúban felidézte, hogy ükapja Buda 1686-os visszavívásakor német katonaként került Magyarországra, dédapja pedig „ízig-vérig magyar ember volt, de nem tagadhatta meg származását”. Ő oltotta a családba a művészetek iránti hajlamot: „Szerette a földet, a verseket és a szép képeket.”
Nagyapja már festegetett, és császári katonaként próbált világot látni, mielőtt Görgey Artúr oldalán végigharcolta az 1848–49-es szabadságharcot, és hosszas bakonyi bujdosás után, csak a kiegyezést követően térhetett vissza a családjához. Amikor Somogyváry apja kijelentette, hogy egy bécsi udvari tanácsos lányát akarja feleségül venni, sokáig háborgott, de végül nem állt a frigy útjába.
Pesti diákévek és az irodalom kapuja
A falusi idillt édesapja 1903-as halála törte derékba. Édesanyja, Tummersbach Ilona (egyes forrásokban: Jummerspach, ill. Jummersbach) 1904-ben költözött fel Budapestre, előbb a Práter utcába, majd egy József körúti bérházba, hogy gyermekeinek megfelelő oktatást biztosíthasson. Az ifjú Gyula a VIII. kerületi Práter utcai Községi Polgári Fiúiskola tanulója lett.
Somogyváry 1905 körül kezdett rímeket faragni, testvérei pedig sokat ugratták költői ambíciói miatt. Saját bevallása szerint épp az ebből fakadó dac fordította végleg az írás felé. Így nem volt túl meglepő, hogy a fiatal fiú újságírónak készült. Emlékei szerint 1907-ben jelent meg az első elbeszélése egy keszthelyi lapban (más források 1909-re datálják a művet), Pusztai virágszál címmel. „Betyárhistória, szerelemmel, szöktetéssel, kurjongatással, biztosra vett befejezéssel, de mégiscsak nyomtatott betű!” – idézte fel az első sikeres szárnypróbálgatás örömét az író. A gimnázium befejezését követően, 1913-14-ben rövid időre teljesült az álma: újságíró lett. A színi kritikák és kulturális cikkek világából azonban kiragadta a történelem vihara.
A front avatta felnőtté
Az első világháború kitörésekor önként jelentkezett frontszolgálatra, ám kora miatt először elutasították. Sikeresen bemesterkedte magát a lengyel légióba, ahonnan hamarosan átkerült a magyar királyi budapesti 29. honvéd gyalogezredhez. Elvégezte a tartalékos tiszti tanfolyamot, és tartalékos zászlósként kezdte meg a szolgálatát 1915-ben, az ezred pótzászlóaljánál. A háború nagy részében az ezred III. zászlóaljának segédtisztjeként szolgált, és az összes fronton harcolt.
1916-ban részt vett a Bruszilov-offenzíva feltartóztatásában, később sítanfolyamra vezényelték a Tátrába, oktatónak. Helytállásával többek között kiérdemelte a II. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet, és számos egyéb kitüntetést is kapott. 1917-ben tartalékos hadnaggyá, egy évvel később tartalékos főhadnaggyá léptették elő. A harcok szüneteiben folytatta a rímfaragást, amiért bajtársai – a fűzfapoéta rövidített formájával – Fűzfaként emlegették. Az 1918-as katonai összeomlás Budapesten érte, ahol épp súlyos spanyolnátha-fertőzéssel feküdt betegállományban. Ez azonban csak a megpróbáltatások kezdetét jelentette számára a felfordult világban.
A cikk megjelent a Várnegyed 2024. 01. számában.