Háromszáznegyven éve próbálták meg először visszavenni a törököktől a magyar királyok székhelyét. A kezdeti sikerek ellenére a hadakat a betegség is tizedelte, végül több mint 20 ezer ember veszett oda. A vár még két évig az oszmánok kezén maradt.

Alig, hogy elcsendesedett a csatazaj 1683. szeptember 12-én Kahlenbergnél, a Habsburg császári diplomácia már azt kereste, miként köthetne tartós békét az oszmánokkal. Azokkal a törökökkel, akik Bécs utolsó ostromának végén súlyos vereséget szenvedtek a csatamezőn. Kara Musztafa nagyvezír csapatai a visszavonulást követően a magyar hadszíntéren is nagy pofonokba futottak bele: Lotharingiai Károly és Sobieski János lengyel király vezette erők október 12-én Párkánynál lemorzsolták a törököket, hogy aztán egy rövid ostrom után még abban az évben elfoglalják a Buda visszavívása szempontjából egyik kulcserődnek számító Esztergomot.

Ekkor már 142 esztendeje a török félhold uralma alatt állt a középkori magyar királyok székhelye. A katonai sikerek ellenére azonban úgy tűnt, ahogy az ugyancsak komoly török vereséggel végződő 1664-es szentgotthárdi ütközet után, úgy ezúttal se várható nagyszabású felszabadító hadjárat Magyarországon. I. Lipót császár udvarában ugyanis a XIV. Lajos elleni fellépés érdekében a békét szorgalmazó franciaellenes „spanyolbarát” frakció látszott felülkerekedni. Hogy végül az újabb „keleti” békét mégsem sikerült megkötni, és Bécs utolsó, 1683-as sikertelen oszmán ostroma végül a török hódoltság magyarországi összeomlását hozta, az több tényezőnek volt köszönhető.

Szent Liga a győzelemért

A vereség ellenére a magát még mindig nyeregben érző nagyvezír elutasította a Habsburgok ajánlatát. Kara Musztafa saját csapatai mellett a felső-magyarországi fejedelemségét építgető, az oszmánokkal kokettáló Thököly Imre és kurucai támogatásában is bízott. A nagyvezír azonban nem kerülhette el végzetét: a kahlenbergi vereségért a selyemzsinórt kapott IV. Mehmed szultántól. Közben XI. Ince pápa is a béke ellen dolgozott: még 1684-ben tető alá hozta a Habsburg-lengyel-velencei törökellenes szövetséget, a Szent Ligát. A háború folytatása mellett szólt, hogy német rendek is beálltak az ügy mögé, ráadásul a katolikus egyházfő is azt szorgalmazta a francia napkirálynak, ha lehet, ne viseljen hadat Lipót császár ellen. Azt ugyanis mindenki évtizedek óta tudta, hogy az oszmánokat csak nemzetközi összefogással lehet kiűzni Magyarországról.

Így az 1684-es év keresztény sikerrel kecsegtetett. Vita támadt azonban a hadvezetésben a célokat illetően. Lotharingiai Károly mindenképpen Budát akarta visszafoglalni, míg az előző évben Bécs városát eredményesen védő Ernst Rüdiger von Starhemberg első körben inkább a Dunakanyartól északra fekvő, Buda birtoklása szempontjából stratégiai jelentőségű Érsekújvárat vette volna be. A hadművelet nyitánya I. Lipót császár sógorának sikereit hozta. Lotharingiai Károly jó 40 ezres főserege június 18-án elfoglalta Visegrádot, majd a Dunán átkelve előbb Vácot, utána pedig Pest városát. A csatározások rendesen megtizedelték a sereget. Starhemberg úgy vélekedett, a 34 ezresre apadó haderő az előcsatározások következtében nem lesz alkalmas Buda elfoglalására.

Lotharingiai Károly erői július közepén kezdték meg Buda körbezárását. Az erődöt mintegy 200 üteg és 10 ezer ember védte. A bécsi Haditanács elnökének unokaöccse, Bádeni Lajos magabiztosan úgy számolt, nyolc nap alatt beveszik a várat. A harcok jól is indultak, július 19-re elfoglalták a Vízivárost. Károly herceg csapataihoz aztán közel tízezer magyarországi katona csatlakozott Esterházy Pál nádor vezetésével. Többek között e török harcmodort jól ismerő könnyűlovasoknak volt köszönhető, hogy a szövetséges hadak Érd mellett legyőzték a rodostói származású Bekri Musztafa vezette felmentősereget.

Betegség tizedelte az ostromlókat

Az ostrom azonban megakadt. A tüzérséget nem sikerült hatékonyan megszervezni, és bevetni, de a vívóárkok se lettek megfelelőek, míg az aknászok több kárt csináltak, mint hasznot. A korszak egyik legismertebb hadmérnökének, Luigi Marsiglinek sem sikerült megvalósítani az elképzeléseit. A haderőt a védők fanatikus, és szűnni nem akaró kitörései és betegség tizedelte, magát a fővezért sem kerülte el a kór. Lotharigiai Károly jelentése szerint augusztus közepére a létszám 21 ezer főre csökkent. Hiába érkezett 8 ezer fővel Miksa Emánuel bajor választófejedelem, Bekri Musztafa hadai megint megjelentek. Október 4-én minden erőt a déli Nagyrondellára összpontosítva még megindult egy nagy roham, de ez sem érte el a kívánt hatást. A kudarcokat látva a császári hadvezetés november 3-án elrendelte a csapatok visszavonulását. Az erőltetett menetbe további százak haltak bele. Becslések szerint úgy 23 ezren lelték a halálukat Buda első, sikertelen keresztény ostromában.

– A Buda alatt elszenvedett fiaskó a hadi céloknak és a megvalósítás eszközeinek módosítására késztette a császári hadvezetést. Bebizonyosodott, hogy csak megfelelő erőkoncentrációval lehet eredményt elérni. Ennek alapfeltétele az volt, hogy a Német-római Birodalom katonai erői felszabaduljanak, de 1684-ben erre még nem volt mód. XIV. Lajos Luxemburg vára ellen intézett tavaszi támadása miatt a birodalmi kontingensek a Rajna mellett voltak lekötve. (…) Az 1684. évi hadműveletek kudarca sok tanulsággal szolgált. Kiderült, hogy a jövőben biztosabb és zavartalanabb ellátás kiépítésére van szükség; az ellenfél felmentő hadainak felvonulását és utánpótlását időben meg kell majd akadályozni; és módszeresebb és szakszerűbb tüzérségi, valamint ostromtechnikai előkészítés szükséges a rohamok előtt – írta a témát feldolgozó tanulmányában Czigány István.

A kudarc után is a felszabadító háborúnak kedvezett a helyzet

– Történetírásunk Buda 1684-es ostromát meglehetősen mostohán, gyakorlatilag a sikeres 1686. évi ostrom kellemetlen előjátékaként kezeli. Ezért részleteiben igazán ma sem ismerjük az ostromot és a hozzá kapcsolódó hadműveleteket. Számos kérdés máig megválaszolatlan maradt. A vereségek ellenére miért volt olyan aktív az oszmán felmentő sereg? Milyen helye és szerepe volt a magyarországi katonaságnak a hadműveletekben? Ez utóbbi kérdés tisztázása különösen azért fontos, mivel ezután a nádor személyesen már nemigen vett részt a törökellenes felszabadító háború harcaiban, s ez a tény tovább szaporítja a kérdőjelek számát – jegyzi meg az elfeledett ostromról a történész.

Ami biztos, egy évvel később, 1685-ben a külpolitikai légkör és az anyagi helyzet is a felszabadító háborúnak kedvezett. A császári hadaknak sikerül bevennie Érsekújvárat. Thököly oszmán kegyvesztettségével együtt fejedelemsége is pillanatok alatt összeomlott, az így „felszabaduló” kurucok pedig szintén az országot a töröktől visszavenni kívánó nemzetközi haderőt erősítették. Még abban az évben elfoglalták Eperjest, Tokajt, Kállót, Kisvárdát, Szerencset és Szolnokot is. E sikerek pedig szabad utat engedtek Buda irányába, amelyet végül – 145 év után – 1686-ban sikerült visszafoglalni a törököktől.

(Címlapfotó: Buda 1684-es ostroma G.G. de Rossi metszetén)