Ötszáz éve a mohácsi csata elvesztése Magyarország mellett Közép-Európa sorsát is alapjaiban változtatta meg. Az oszmánok számára ugyanakkor nem csak egy sorsdöntő ütközet megnyerése volt a cél, hanem az ország elfoglalása. A törökök nem hiába és nem véletlenül hívták budai hadjáratnak. Kevéssé ismert, de 1526-ban a törökök egészen Budáig nyomultak, kifosztva a magyar uralkodó székhelyét. Buda sorsa ekkor, s nem a 15 évvel későbbi végleges török elfoglaláskor pecsételődött meg jó százötven évre.

Ma már közmegegyezés van arról, hogy az ötszáz esztendeje, 1526. augusztus 29-én Mohács mellett lezajlott ütközet – amelyben I. Szulejmán szultán (ur. 1520-1566) 80-100 ezer fős oszmán serege elsöpörte II. Lajos magyar király haderejét – korszakhatár. A magyar és közép-európai történelem egyik legnagyobb sorsfordulója alapjaiban változtatta meg a térség fejlődéstörténetét. A mintegy 150 évig tartó török hódoltság időszaka az állandó háborús pusztítás következtében a 18. századra teljesen átalakította a Magyar Királyság népességét. A sok új betelepülő etnikum pedig a történészek szerint Trianon tragédiájának is megágyazott.

A mohácsi csata 500. évfordulója kapcsán indult kutatások számos olyan hiedelmet megcáfoltak, amelyek évszázadok óta tartották magukat. Neumann Tibor kutatásai bizonyították, nem akadt olyan szeglete az országnak, ahonnan ne jöttek volna magyar nemesek a csatába. Sőt, Lajos további országaiból, így Cseh- és Morvaoszágból, de nagybátyja királyságából, Lengyelországból is érkeztek katonák. Az, hogy II. Lajos király 25 ezer embert képes volt mozgósítani, a korban szinte egyedülálló. Erre nagyjából legfeljebb V. Károly német-római császár és I. Ferenc francia király volt képes. Szapolyai János erdélyi vajda nem akarta lekésni a csatát, már csak azért sem, mert hőn szeretett öccsét, a csatában eleső Györgyöt nem hagyta volna feláldozni az ütközetben. János vajda maga kérte a királytól, várja be őt. Sokat azonban Szapolyai jó ötezer embere sem tudott volna lendíteni a helyzeten, arra azonban alkalmas volt, hogy az oszmán seregben a Tiszán túl bizonytalanságot keltsen.

Szulejmán legnagyobb baklövése

Az elmúlt évek történészi kutatómunkájának köszönhető, hogy nemigen van még egy olyan középkori európai csata, amelynek ennyi halottját – lassan 300-at – ismernénk név szerint. Az ütközet fontosságát mutatja, miként arról Neumann Tibor a budavári Lánchíd Kör ez évi Julianus-emlékelőadásában is beszélt, 150 további fiktív szereplőt is sikerült összegyűjteni, akikről maguk, illetve később a leszármazottaik állították azt, hogy ott voltak Mohácsnál, miközben minden arra utal, hogy ezt csak kitalálták. Ennek oka az, hogy mivel a magyar nemesi hagyományban a virtusnak, a hadi erényeknek nagyon sokáig kifejezetten fontos identitásképző szerepe volt, részt venni és elesni a mohácsi csatában megdicsőülést jelentett az adott családnak.

A washingtoni Georgetown Egyetem professzora, Ágoston Gábor egyenesen Szulejmán legnagyobb baklövésének nevezi a mohácsi csatát. A jeles történész a Rubicon ütközetről készített dokumentumfilmjében is kifejtette, azzal, hogy II. Lajos életét vesztette, rászabadította a Habsburgokat Magyarországra, ami hosszú távon az oszmánok veszte is lett egyúttal.

A csatával kapcsolatban azt is érdemes kiemelni, hogy a szultán és az török haderő célja nem egy mindent eldöntő csata kikényszerítése volt, hanem – öt évvel a nándorfehérvári kulcserőd bevételét követően – az ország elfoglalása. Ahogy arra a nemrég a témában megrendezett MTA-konferencián a kor kiváló kutatója, Pálffy Géza is emlékeztetett: nem véletlenül nevezték az oszmánok budai hadjáratnak az 1526-os hadműveleteket. Szulejmán hadai nem álltak meg Mohácsnál, hanem egészen Budáig meneteltek.

Az özvegyek vízbe dobták csecsemőiket

Hogy a vesztes csata hírére pontosan mi történt a magyar király székhelyén, arra számtalan korabeli, akár szemtanú forrás is ismert. Frangepán Kristóf gróf helytartója, Zárai Jeromos írt egy tömör levelet az eseményekről a velencei dózsénak, Giovanni Antonio Dandolónak. Ahogy II. Lajos, majd a későbbi király, Szapolyai János káplánja, a képtelen és olykor abszurd pletykákat is közreadó, ezért sokak szerint hitelesség szempontjából megbízhatatlan Szerémi György is. A vesztes csata híre egyébként már másnap Budára ért. Azt még nem lehetett tudni, mi történt a királlyal. Felesége, Habsburg Mária és emberei – köztük Thurzó Elek tárnokmester –, illetve a budai német polgárok azonban szinte azonnal szedték a sátorfájukat, összepakoltak, és logodi kapun át, a málhát a Dunán mentve, fáklyafény mellett elhagyták a várost és Pozsonyba menekültek.

Szerémi szerint a budai magyarok kérdezgették a menekülő németeket, mi történt, de azok nem feleltek, mert féltek a magyaroktól, hogy kifosztják őket. Amikor a magyarok mégis megtudták, mi történt Mohácsnál, „akik fő latrok voltak, sokat elraboltak tőlük”. A káplán beszámolójában brutális végítélet képe bontakozik ki: „Az özvegyek bedobták csecsemőiket a vízbe, mások eltemették őket a föld alá a törököktől való félelmükben, hogy ne hallják a sírásukat. Egyes szegény asszonyok az árokban földet szórtak rájuk. Akik tudtak beszélni, azok azt mondták: édesanyám, ne temess el engem, igazán nem sírok. A magyar asszonyok keserűséggel siratták gyermekeiket, s mondták: jaj, jaj nekünk, magyaroknak! Micsoda gonosz korba jutottunk.”

A szultán vitt mindent, amit látott

Az oszmánok előőrsei maguk mögött sok mindent feldúlva szeptember 11-én érkeztek meg Budára. Barta Gábor történész összefoglalója szerint a várost és a királyi várat szinte üresen találták: az utóbbiban 50 tanácstalan katona, az előbbiben csak a zsidó hitközség tagjai, pár szerzetes és néhány halálra szánt szerencsétlen vagy minden kockázatra kapható jöttment lézengett. Ibrahim nagyvezír a még csak Dunaföldváron álló szultánhoz küldette a város kulcsait: Salamon fia József, a budaiak szószólója vitte őket magával. Aligha gondolt olyasmire, hogy leszármazottai háromszáz éven át élvezik majd az e tettért kapott kiváltságokat – csak éppen Buda helyett a messzi görögországi Szalonikiben.

Szulejmán szeptember 12-én érte el Budát. Ibrahimmal együtt körbejárta a palotát és a várost: a legészakibb pontot, ahová az oszmán seregek eddig valaha eljutottak. A szultán irgalmasnak mutatkozott, még 10 aranyat is szétosztatott a nyomorultak között. A palota kincseit ugyanakkor Konstantinápolyba szállíttatta. Harangokat, régi ágyúkat, néhány Mátyás-kori bronzszobrot, és – miként azt Zárai Jeromos írta – bizonyos aranyozott almákat, amelyek a Vár tetején és más helyeken álltak. A fosztogatást ugyan engedélyezte, a gyújtogatást megtiltotta, és arra adott parancsot, hogy Budát lehetőleg kíméljék meg. Ezzel azonban elkésett: a katonák addigra több épületet lángba borítottak, s 13-án este már az egész város égett. Ibrahim hiába próbálkozott meg az oltással, csak a királyi palotát sikerült megmenteni. A tűzvész napokig tombolt, de Szulejmánt már nem érdekelte a város sorsa; élvezni akarta diadalát. A katonai gyakorlatok és az ünnepségek elfeledtették vele a harci fáradalmakat, s a fennkölt szellemű országnagyokkal való társalgás örömöt szerzett neki.

Ezreket adtak el rabszolgának

Pilismarót mellett legalább ötezer – a mohácsi csata történetét megörökítő Brodarics István királyi kancellár szerint 25 ezer – menekült sáncolta el magát. Mivel az odaküldött előőrsöt visszaverték, és Ibrahim egyik unokaöccse is meghalt, a törökök véres bosszút álltak a magyarokon. Még aznap 5-600 janicsárt, néhány ágyút és 10 ezer lovast küldtek oda, akik szeptember 15-én heves harc után elfoglaltak a sáncot, s bosszúból még a gyerekeket is lemészárolták.

Budát végül az ott hagyott néhány magyarra bízva szeptember 22-en kiürítették. Csak a tűzvész nyomai, s néhány, a szultán parancsa ellenére megölt áldozat holtteste maradt a magyar királyok székhelyén. A zsidókat és velük együtt néhány magyar mesterembert hajókra rakták, s a birodalom belsejébe küldték. Barta Gábor összegzője szerint az oszmán had október 11-én ért Nándorfehérvárra, ahol megkezdődött a sok tízezernyi fogoly eladása rabszolgának. A szultán csak az értékesebb zsákmánnyal sietett tovább Konstantinápolyba, ahová aztán november 22-én vonult be. A ma Isztambulként ismert török főváros lakossága 8000 előkelőbb fogoly férfi, 2500 mindenhonnan összeszedett zsidó, egy sereg gyermek és hihetetlen kincsek tömege láttán ámuldozhatott.