Buda 1686-os ostroma a magyar történelem egyik legalaposabban feldolgozott, mégis számos kevéssé ismert részletet rejtő fejezete. A XI. Ince pápa által szorgalmazott Szent Liga zászlaja alatt és Habsburg I. Lipót magyar király, német-római császár vezényletével Európa minden szegletéből érkeztek önkéntesek és zsoldosok, hogy a 145 évig tartó oszmán uralomnak véget vessenek. Az ostrom hetvenhét napig tartott. Hetvenhét nap ostrom után a Várat a sorsdöntő, szeptember 2-án elrendelt harmadik általános rohamban nem egészen két óra alatt sikerült elfoglalni.

Buda sikertelen 1684-es felszabadítási kísérlete után két évvel még nem volt magától értetődő, hogy az újabb hadjáratban a magyar királyok korabeli székhelyét sikerül felmenteni az oszmán megszállás alól. Az 1686-os hadműveletet megelőzően a keresztény hadvezetésben súlyos nézeteltérések alakultak ki. Lotaringiai Károly herceg Buda ostromát sürgette, míg riválisai – köztük Badeni Hermann, az Udvari Haditanács elnöke és Miksa Emánuel bajor választófejedelem – inkább Székesfehérvárt vagy Egert támadták volna. A döntés végül szinte az utolsó pillanatban, május 31-én egy közös vacsora alkalmával született meg, ahol Lotaringiai Károlynak sikerült meggyőznie az újabb budai ostromról I. Lipót császárt – olvashatjuk Czigány István tanulmányában. A hadjárat tervezett költsége 14-15 millió rajnai forintra, a végösszeg pedig ennél jóval többre rúgott.

Az ostromló sereg létszáma július elejére elérte a mintegy 60 ezer főt. A tábor ellátása olyan logisztikai bravúr volt, amely egy korabeli nagyváros élelmezésével vetekedett. Rudolf Rabatta altábornagynak naponta 40-45 ezer katonáról és a kiszolgáló személyzettel együtt 60-65 ezer emberről kellett gondoskodnia. Csak a szárazföldi szállítást végző 3 ezer szekérhez 6 ezer emberre volt szükség. A becslések szerint az ostrom teljes ideje alatt mintegy 4-5 ezer tonna lisztet és nagyjából 1700 tonna húst fogyasztottak el.

Priccs sem volt

A tábori viszonyokról fennmaradt beszámolók rendkívül ellentmondásosak, ami a katonai hierarchiára és a résztvevők eltérő anyagi helyzetére vezethető vissza. Johann Dietz brandenburgi orvos szerint a katonák rongyos egyenruhákban, a csupasz földön feküdtek, jókedvüket csupán a magyar újbor meg a mézsör tartotta fenn. Francesco Grimani velencei önkéntes viszont bőségről és kitűnő ellátásról számolt be. A Napló Buda avagy Offen erős városának híres ostromáról című beszámoló névtelen önkéntes szerzője szerint a szigorú rendszabályok miatt a táborban semmi sem volt drágább, mint Bécsben.

Hősies magyarok

A korábbi történetírás gyakran alulértékelte a magyar alakulatok szerepét, és Lotaringiai Károly nyomán 12-15 ezer főre tette a számukat. A legújabb adatok alapján azonban a hadműveletekben résztvevő magyar katonaság összlétszáma – Czigány István szerint – elérhette a 25-26 ezret, akiknek több mint kétharmada az ostrom idején megfordult a budai táborban. A magyar vitézek hősiesen helytálltak az ádáz küzdelmekben. A július 27-i első általános roham során Esterházy János győri vicekapitány kétezer hajdújával hajtott végre életveszélyes álrohamot a vízi oldalon, elvonva a védők figyelmét. Más egységekben 50 kaszás katona haladt az élen, vagy a brandenburgiakkal vállvetve ásta be magát az elfoglalt résekbe.

A 77 napos ostrom során legalább kétezer magyar vitéz adta életét Buda felszabadításáért, ami a teljes becsült veszteség úgy tíz százalékára rúgott.

Két óra

Augusztus végére a helyzet pattanásig feszült. Szári Szulejmán nagyvezír mintegy 50 ezer fős felmentő sereggel érkezett Buda alá, ám nem tudta áttörni a keresztények Várat körülvevő sáncrendszerét (circumvallatio). Az oszmánok helyzetét a lovassági összecsapások is nehezítették. Augusztus 29-én – a mohácsi csata és Buda 1541-es elestének évfordulóján – a törökök még egy utolsó, kétségbeesett kitörést kíséreltek meg, de felmorzsolódtak.

Friedrich Scherffenberg erdélyi hadtestének beérkezésével a keresztény tüzérség olyan mértékben szétlőtte a Bécsi kapu, az Esztergomi rondella és a déli palota falait, hogy elérkezettnek látták az időt a mindent eldöntő csapásra. A végső rohamban eleső Michele D’Aste utolsó, szeptember 2-án hajnalban írt naplóbejegyzésének tömör mondata így szólt: „Úgy határoztak, hogy ma lesz a roham.” A tüzérségi előkészítést követően aztán délután 3 óra táján elindultak a rohamoszlopok a falakon ütött réseken keresztül. A Vár utolsó oszmán parancsnoka, az idős Abdurrahman pasa nem adta meg magát, és karddal a kezében esett el a mai Hess András tér környékén. A várakozásokkal ellentétben a szövetségesek mindössze két óra alatt teljesen elfoglalták a Várat.

Örömmámor

A szövetségesek vesztesége a korábbi rohamokhoz képest meglepően csekély volt: 400-600 halott és 400-500 sebesült. Ezzel szemben több mint 4 ezer török maradt holtan a harcmezőn. Az oszmánok teljes emberveszteségét 12-15 ezerre teszik. A győzelem drámaiságát fokozta, hogy a rohamot Szulejmán nagyvezír a seregével együtt tehetetlenül, „megszomorodott szemmel” nézte végig a távolból, majd hátrahagyva táborát elmenekült.

A sikert követően azonban pokollá vált a Várhegy: a háromnapos szabadrablás és a nyomában kitörő tűzvész miatt a budai Vár üszkös romhalmazzá vált. A győzelem utáni napokban a tábor nyüzsgő rabszolgapiachoz hasonlított. Kezdetben olyan sok volt az oszmán fogoly, hogy egy kupa borért akár két-három törököt is lehetett venni. Sorsuk nagyrészt a kényszermunka és a megaláztatás lett.

Európában ugyanakkor a siker hírére kitört az örömmámor. Rómában XI. Ince pápa elrendelte, hogy Szent István király tiszteletére minden évben ünnepeljék meg szeptember 2-át, Buda felszabadulásának napját.

Tábori kórház a Margit-szigeten

Lotaringiai Károlyt és a hadvezéreket meglepte az emberveszteség mértéke. Akkor ugyan nem volt általános szokás, ám talán épp ezért tábori kórházat létesített a hadvezetés a Margit-szigeten. Az Irásné Melis Katalin vezette ásatások tisztázták, az ostromlók ispotálya a középkori királyi kastély és az apácakolostor területén állt. „Igen óvatosan minimum több száz, illetve ezer közeli halottal és körülbelül minimum 3-4 ezer sebesülttel lehet számolni – a hatezer gyógyult ezek alapján kissé túlzónak tűnik, de nem kizárható” – írta a Tábori sebesültellátás Magyarországon a XVI-XVIII. században című könyvében Kincses Katalin Mária. Lotaringiai Károly feljegyezte, hogy a környékbeli parasztok önkéntes hordárokként éjjel vitték a kórházba a sebesülteket, akik közül csak minden harmadik gyógyult fel.

Címlapfotó: Egy ismeretlen német festő munkája Buda 1686-os ostromáról. Ma a berlini Deutsches Historisches Museumban található (Forrás: Wikipedia)