Jó ötszáz éve három közeli forrásból látták el hideg vízzel a Várnegyedet. A csővezeték-rendszer kiépítése Hunyadi Mátyás reneszánsz uralkodói imázsát nagy mértékben erősítette. A konstrukció időtállóságát mutatja, hogy a források ma is jelentősebb mennyiségű vizet szolgáltatnak, a nyomvonal részei pedig most is azonosíthatóak, mi több, használatban lehetnének. A témát kutató Bittsánszky Ádámmal a budai Vár Mátyás-kori vízellátásáról és díszkútjairól beszélgettünk.

A vízellátás mindig is kritikus kérdés volt az emberi történelem során. Ebben állt az ókori rómaiak sikere is, vízvezetékeik sok helyen ma is állnak Óbudától Tunéziáig. Közhelyszámba megy, hogy a középkori európai városok vízellátása finoman szólva is hagyott némi kívánnivalót maga után. Mindezek fényében különösen érdekes például a budai Vár korabeli vízellátásnak kérdése.

Garády Sándor, Zolnay László és Kubinyi András nyomán Bittsánszky Ádám vízjogász immár tíz éve kutatja, hogy milyen lehetett a Várnegyed vízellátása Hunyadi Mátyás uralkodása (1458-1490) idején. Legutóbb a Planet Expo elnevezésű fenntarthatósági kiállításon – egy, az eseményen debütáló filmmel illusztrálva – mutatta be kutatásait összefoglaló könyvét, ismertetve, hogyan működhetett a korabeli vízellátó csővezeték rendszer. A budai Vár vízellátását a Sváb-hegy három közeli – a várhegytől 5 kilométeren belül található – forrásból oldották meg. A Béla király-, a Városkút-, valamint Ágnes-források nagyjából 40-185 méterrel magasabban fekszenek a Vár legmagasabb pontjánál – a tengerszint felett 168,4 méteren lévő Szentháromság térnél.

A három forrásból érkező vizet cserép és ólomcső vezetékeken át a közlekedőedények törvénye alapján vitték fel a Várba. A nyomvonalon haladva a vizet a mai Szent Orbán téren található, 201 méteren fekvő tározóban megállították. Ezt egyébként ma is vári víztározónak nevezik. Itt a vízoszlop – a zárt csőrendszerben – akkora nyomást hozott létre, hogy a hideg forrásvizeket a Vérmezőn létesített tározóból könnyedén felemelte a Szentháromság térig.

Bittsánszky Ádám a BME Építőmérnöki Karának Általános és Felsőgeodézia Tanszékével – Takács Bence egyetemi docens vezetésével és Hrutka Bence Péter, valamint Nagy Nándor Antal egyetemi hallgatókkal – közösen a korábbi régészeti megfi gyelések alapján újramérték és elkészítették a vezetékrendszer nyomvonalának ábráját. E kutatásból kiderült, hogy a magassági pontok nem változtak, a közlekedőedények elvének működéséhez szükséges lejtés továbbra is biztosított; illetve, hogy a forrásvíz-vezeték csak közterületet érint. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszékének munkatársaival – Hajnal Géza vízépítő mérnökkel és Rehák András környezetkutatóval – megnézték a források mai vízhozamait is. Méréseik egyrészt bizonyították, hogy a források az elmúlt 540 évben nem apadtak el, sőt nagy vízhozammal rendelkeznek. A három történelmi vízforrás együtt átlagosan manapság is napi 110 köbméter vizet juttathatna fel a Várba.

Kifejezetten izgalmas, ahogy a korabeli források és a mai adatok összecsengenek. Az ismert török utazó, földrajzi író, Evlija Cselebi az 1660-as években arról írt, hogy az akkor már 120 éve az oszmánok által igazgatott budai Várban 75 kút – feltehetően folyamatosan vizet adó csobogó – működik. Bittsánszky Ádámék modern mérései szerint 72 hideg forrásvízzel működő csobogó lehetne ma is ugyanitt.

Érdekes kérdés, hogy vajon napi 110 köbméter víz az hány ember szükségleteit fedezhette? Az amerikai Arizonai Állami Egyetem kutatója, Larry Mays szerkesztette 2010-es tanulmánykötet szerint a vízben szegény ókori társadalmakban egy fő vízfelhasználása napi 10-20 liter lehetett, de az átlag napi 20-50 liter között mozoghatott. A korabeli Buda lakosságát 12-15 ezer főre becsülik. Ebből a várfalakon belül 4-5000 fő élhetett. Ezek alapján a két érték igen közel áll egymáshoz, napi 20 liter esetén 5500, napi 30 literrel számolva 3600, míg 50 literrel kalkulálva 2200 főt volt képes ellátni ez a mennyiség. Összehasonlításképp érdemes megemlíteni, hogy az ókori Róma fénykorában a közel egymilliós város vízfelhasználása mindennel együtt elérte a napi 550 ezer köbmétert.

A vízellátás Mátyás-kori technikai bravúrja mellett Bittsánszky Ádám kutatásai az erőskezű magyar uralkodó reprezentációjára, a Várban álló egykori reneszánsz kutak – így a Múzsák kútja vagy a Pallas Athéné csorgókút – esztétikumára is felhívják a figyelmet. A Múzsák kútja már méreteiben is lélegzetelállító: magassága elérhette a 6 métert, a középső kúttál átmérője 1,8, míg az alsó medence átmérője 4 méter is lehetett. A műalkotás ábrázolására Györkös Attila bukkant rá egy francia herold, Pierre Choque úti beszámolójának Londonban őrzött példányában. A francia szerző II. Ulászló magyar király (ur. 1490-1516) jegyesének, Candelei Annának a kíséretében járt Budán, és többek között arról írt: „…a vár egyik udvarának szökőkútjából hat csövön keresztül folyt a bor egész nap”.

Figyelembe véve a budai Vár turisztikai hasznosítását, e reneszánsz vízrendszer és kutak bemutatása, újjáépítése tovább emelné a hely vonzerejét. Mára már elkészíthető és kiállítható lenne az a makett, ami bemutatja a Sváb-hegy és a budai Vár közötti Mátyás kori forrásvízvezeték-rendszert és a Vár reneszánsz kori szökőkútjait, csobogóit, ami egy további különleges látványosság lehetne. Hosszú távú lehetőség az is, hogy a hideg forrásvizek medencékben, csobogókban, szökőkutakban ismételten megjelennének a budai Vár területén.

A hideg forrásvizek közterületekre juttatása csökkenthetné a vár közterületeinek nyári hősziget-hatását, és a jelenleg csatornába elfolyó hideg forrásvizeknek ismét a Várnegyedbe vezetése elősegíthetné az itteni zöldterületek fenntartását, növelését is. Így egy jelenleg nem használt természeti kincset, a csatornákba elfolyó hideg forrásvizek hasznosulnának. Ráadásul a víz csupán a gravitációs erő segítségével, külső energia nélkül juthatna fel ismét a Várba, megújuló erőforrásként a fenntartható városfejlesztés elve szerint.

(Fotók: Rényei Erna; Bittsánszky Ádám)

A cikk a Várnegyed 2026/5. számában jelent meg.