Egy érdekfeszítő kerekasztal-beszélgetésen emlékezett meg a második világháborús budapesti ostrom lezárulásának 80. évfordulójáról a Budai Polgári Közösség (BPK). A február 12-i szalonesten Miklós Tamás történész és Tóth Gábor néprajzkutató mutatták be készülő könyvüket, amelyben több civil és katonai ostromnaplót tárnak a nyilvánosság elé, többek között az I. kerületből is. A fontos történelmi kordokumentumokat felvonultató mű a tervek szerint még idén megjelenik.

A készülő kötet részleteiről Bodnár Előd, a BPK elnöke kérdezte az írópárost, akik meglepő információkkal szolgáltak a 80 évvel ezelőtti eseményekkel és a fennmaradt naplókkal kapcsolatban.

Tragikus háttérkép

Annak okát, hogy Budapest egyáltalán ostromlott várossá vált, az 1944-es kiugrási kísérlet sikertelenségében és a német megszállásban kell keresni – véli Miklós Tamás. Miután a magyar hadsereg nem tette le a fegyvert és nem állt át, Sztálin október 28-án parancsot adott a magyar főváros menetből történő elfoglalására, 29-én pedig már megindult az ezt célzó hadműveletek sora; innentől számítva 108 napig tartott Budapest bevétele, amelyből a tényleges ostrom 52 napon át keserítette meg a magyar főváros lakóinak életét.

A szovjetek hiába érték el már november 2-ára a Budapest határában húzódó Attila-vonalat, a helyiek nem tudták, hogy mi történik, a visszavonuló csapatok láttán és az ágyúszó hallatán azt hitték, hogy valamiféle hadgyakorlat zajlik a környéken.

– Itt, bent a városban úgy folyik az élet, mintha mi sem történt volna – mesélte Miklós Tamás, hozzátéve: „A naplókból tudjuk, hogy hallják a folyamatos ágyúdörgést, de ez egy teljesen más tapasztalat, mint a korábbi hónapok légitámadásai. Az itt élőknek eddig a korlátozásokon kívül a bombázások jelentették a háborút. December 22-én még operába is mentek az emberek.”

Aznapra azonban a szovjet Vörös Hadsereg elérte a budai hegyeket, a bekerítés szinte elkerülhetetlenné vált. A lakosság pedig sejtette, hogy ez a karácsony nem olyan lesz, mint az eddigiek, és érezték a tragédia előszelét.

Krónikások az információsivatagban

Tóth Gábor a naplók összegyűjtéséről szólva kiemelte, hogy sok iratot gyűjtöttek és vásároltak, volt napló, amit kidobva találtak a Várnegyedben: „Ez azt mutatja, hogy vannak, akik szabadulnának az emlékektől, vagy nem értékelik azokat.”

A feljegyzésekből kiolvasható általános hozzáállás alapján szerinte elmondható, hogy a magyarok alapvetően és talán kicsit naiv módon optimisták voltak az ostromot illetően, amelyről szinte mindenki azt gondolta, hogy egy-két nap alatt véget érhet.

Mint kiemelte: „Nagy volt a bizonytalanság, senki sem rendelkezett pontos információkkal. Ennek oka az volt, hogy az 1944. március 19-ei német megszállástól kezdve nem működött a tömegtájékoztatás, ami a nyilas hatalomátvétel után még megbízhatatlanabbá vált.” A néprajzkutató szerint pont egy olyan időszakban nem tudta ellátni a média a feladatát, amikor minden eddiginél nagyobb szükség lett volna a hiteles tájékoztatásra. „A civilek és a katonák is azért kezdetek naplóírásba – amellett, hogy ez egy társadalmilag elfogadott, sőt ösztönzött tevékenység volt -, hogy egyfajta krónikásai legyenek egy fontos, de rendkívül információszegény időszaknak. Dokumentálni akarták az eseményeket” – tette hozzá Miklós Tamás.

Sokszor a véletlen fedi fel a forrásokat

A történész arra is kitért, hogy az ostromkutatásoknak mindig lendületet adnak a kerek évfordulók, ilyenkor a szokottnál több anyag kerül elő. De a digitalizáció fejlődésével is egyre több olyan forrás válik elérhetővé, ami eddig nem volt kutatható. Ezek között nemcsak magyar, hanem német és orosz források is jelentős helyet foglalnak el. „A mai napig meglepően sok napló kerül elő, néha egészen hihetetlen helyekről: volt például, hogy lomtalanításban találtunk egy háromkötetes katonai naplót, egy kuka mellett” – árulta el Miklós Tamás.

Azzal kapcsolatban, hogy általában kik írtak feljegyzéseket, Tóth Gábor elmondta, hogy a leggyakrabban gyerekek, illetve nem középkorú nők vezettek naplót (utóbbiak nem értek rá erre, mert jellemzően ők vezették a teljes háztartást a férfiak távollétében). Emellett a krónikás szerepét tipikusan értelmiségiek vállalták, leginkább ők jegyezték le az eseményeket.

A naplók utóéletéve kapcsolatban a szerzőpáros kitért arra is, hogy sok dokumentum hiányos, mivel utólag kitéptek belőle – feltételezhetően, sőt sokszor beazonosíthatóan – kényes részeket. Ezzel jellemzően az ostrom alatt átélt traumákat igyekeztek elhallgatni, kvázi semmissé tenni. De sokszor így tüntették el a kommunista hatalomátvétel után politikailag kellemetlenné váló részleteket is.

Miklós Tamás arról is beszélt, hogy a legtöbb napló a szovjet megszállás után nagyon szűkszavúvá, modorossá válik, hiszen például a tömeges nemi erőszakok tapasztalatát, vagy a rablásokat inkább le se írták a szerzők. „A trauma-feldolgozás egyik módja az elhallgatás, ez egy természetes jelenség” – fűzte hozzá a történész.

A forrásszövegek kapcsán mindkét szakember megerősítette, hogy a naplók és emlékiratok túlnyomó többsége az idősotthonokban semmisül meg, mert az idős szerzők nem szeretnék, ha ezek az írások idegenek kezébe jutnának, vagy ezek alapján ítélnék meg őket.

Kegyetlen korrajz a Gellérthegyről

A kutatómunka I. kerületi vonatkozásai kapcsán Miklós Tamás bemutatott egy naplót, amit a Somlói út 37/B. pincéjében írt egy fiatal lány, aki a húgával együtt a Rózsadombról menekült oda, egy osztálytársához. Az óvóhelyen borzasztó körülmények között, szűk helyre összezsúfolva voltak kénytelenek végigszenvedni az ostromot. „Az amúgy is szűkös élelemkészletet ráadásul nem 12, hanem 14 felé kellett osztani, ami rendszeres mentális terhet jelentett a számukra, mivel egyesek folyamatosan éreztették velük, hogy nekik nem kéne ott lenniük” – fogalmazott a történész.

Szerinte lelkileg megterhelő olvasmány ez a napló, különösen a vége: február 10-én azzal ér véget az utolsó bejegyzés, hogy az óvóhelyre belépnek az oroszok. „A folytatást kitépték a füzetből. Egy utólag felkutatott szemtanútól tudjuk, hogy erőszakra valószínűleg nem került sor, de a szovjet katonák teljesen kifosztották a lakást, feltörték a páncélszekrényt, és haragjukban, amiért csak családi fotókat találtak benne, belelőttek néhányat a szekrénybe.”

A szakemberek hangsúlyozták: szeretnének minél teljesebb képet adni az általuk megismert dokumentumokról, ezért az eredeti határidőhöz képest csúsznak a kiadási munkálatok. Ennek ellenére terveik szerint még idén, fél éven belül napvilágot láthat a készülő munka.

FELHÍVÁS

A Budavári Önkormányzat várja azoknak az – elsősorban I. kerületi – polgároknak a jelentkezését, akik személyesen élték át Budapest bombázását, vagy ostromának bármelyik szakaszát 1944 végétől kezdve 1945 februárjáig. Mindannyiunk számára fontos, hogy a kerület múltját emberi történeteken keresztül minél jobban megismerjük. Minden részlet, beszámoló, de akár egy fennmaradt személyes tárgy is egy külön történet.
Kérjük, vegyék fel a kapcsolatot a Várnegyed lap szerkesztőségével a következő elérhetőségeken:

Telefon: 06-1/611-6493

E-mail: info@varnegyed.hu

(Fotók: Vadnai Szabolcs)