A várostörténész a legapróbb, hétköznapi történetből, családi anekdotából is rá tud mutatni a történelem nagy fordulataira. Főként akkor, ha Saly Noéminek hívják. Az irodalom- és várostörténészt idén Budapest díszpolgárává választották. Egész életében az I. kerületben élt. Könyvei város- és gasztronómiatörténeti mélyfúrások a közelebbi és távolabbi múltba, olyan világokba, amelyek olvasva és szóban is életre kelnek. Saly Noémi a mindennapi történeteket, recepteket, ízeket gyűjti, kutatja. 

Meglepte a Budapest díszpolgára cím? 

Nagyon. És olyan jó csapatba kerültem, hogy csodálatos! Sebestyén Márta, Lányi András, Mácsai Pál, Spiró György… Boldog voltam, hogy köztük ülhettem az átadón. 

Mit szól ahhoz egy várostörténész, hogy Budapesten jelentős ipartörténeti emléknek minősülő területeken irodaházak vagy modern lakónegyedek nőnek? 

Ez mindig attól függ, mekkora értéket képvisel a régi épületállomány, és mi másra lehetne értelmesen hasznosítani. A Közvágóhíd szomorú példa, hogy hogy el lehet bánni értékes épületekkel, ugyanakkor a ferencvárosi malmokból lehetett csinálni loftlakásokat. Kíváncsian várom, hogy Budafokon a Hengermalom sorsát sikerül-e megoldani. 

Könyvben írta meg a Döbrentei utca 8-as számú ház történetét, ahol mindig is lakott. Mit tesznek hozzá a mikrotörténetek a legtágabban vett történelem eseményeihez? 

Ennek a 96 embernek és családnak a történetéből – az 1895-ös honfoglalóktól anyámig, aki 1947-ben egy romhalmazba költözött be – kigombolyodik az egész undorító XX. század. Viszont amit az iskolában történelem címszó alatt tanítanak, az a halál történelme. Csak arról van szó, hogy a hatalomért vér folyik. Utáltam gyerekként, hogy állandóan hullákkal meg évszámokkal gyötörtek. Később aztán kétféle hatás vezetett oda, ahol most tartok. Az egyik a közvetlen, személyes történetmesélések a környezetemben. A másik a vonaton ért, amikor Szegedre jártam tanítani az egyetemre. A reggeli IC olyan volt, mint egy mozgó kávéház vagy tudományos akadémia: mindenféle szakos kollégák meséltek érdekes újdonságokat a saját tudományterületükről. Ott, a történészek jóvoltából ismertem meg a mikrohistória módszerét, ami a kicsitől megy a nagy felé. Ebből alakult ki az, amit ma csinálok. Az alulnézeti kutatás, a kicsi dolgokra való figyelés is elvisz minket nagy összefüggésekig. Kedvenc íróim, Krúdy Gyula és Szép Ernő is épp ezt csinálták, szeretettel hajoltak oda az apró dolgokhoz. 

Talán éppen ezért is annyira népszerűek azok a városi séták, amelyeket vezet… 

Igen. Három is van, Pesten egy kávéházas, itthon pedig a Tabán, illetve a Naphegy meg a Belső-Krisztinaváros. De a Helytörténet helyben estjeimen is sokszor megtelik a MáraiKult. Végső esetben pedig fotelból is lehet velem jönni: A Fekete Sas kiadó Budapesti kultúrtörténeti séták sorozatában tavasszal jelent meg A Tabán és a Naphegy, pár hete pedig a Krisztinaváros. Ezeket nemcsak szerkesztettem, de sok fejezetet írtam is. Itt születtem, itt jártam iskolába…

A föld alatt még megvannak a Tabán utcakövei vagy bármi? 

Nem nagyon, mert bontáskor gyakorlatilag beszántották a területet, a pincéket pedig betömték. A terv ugyanis az volt, hogy itt egy nagy fürdőnegyedet létesítenek. 1934-ben volt egy ásatás, a Szent Katalin templom középkori elődjét is égre-földre keresték, de csak a Tabáni Krisztust találták meg, ezt a gyönyörű román stílusú reliefet, aminek a másolata a templom kórusfeljárójánál van.

Az Ördög-árok feletti, egykori hidak emléke a Tabánban, 2025. Fotó: Kuthi Áron

Van azonban valami, ami most is a föld alatt van: az Ördög-árok. Foglalkozott ezzel? 

Igen, az előző polgármesterrel és főkertésszel kigondoltunk egy tanösvényt, ahol táblák mesélnek a történetéről, érdekességekről, katasztrófákról. A főváros meg a másik két érintett kerület, a XII. és a II. is benne lett volna. A terv kész, de sajnos egyelőre szunnyad, mint a patak a boltozat alatt. 

Hogy lehetne láthatóvá tenni, feltárni?

Sehogy. Vagy villamos megy fölötte, vagy kocsiút. És rengeteg közmű, csövek, vezetékek. Zöld folyosója kirajzolódik: Tabán – Horváth-kert – Vérmező – Városmajor. A hűvösvölgyi volt katonai akadémiáig van befedve, attól fölfelé már látszik a meder. Nem hinné az ember, de az alsó szakaszon nyolc méter széles, nyolc méter mély. Valaha komoly kis hidak vezettek át rajta. Az egyiknek az emlékét őrzi Nepomuki Szent János szobra a Horváth-kert déli végében. Arról is szólna egy tábla…

Az Aranykakas utca a Tabánban, 1910. Forrás: Fortepan/Magyar Földrajzi Társaság, Erdélyi Mór cége

Nem érzi kutatásai során, hogy egy-egy témában egyszer csak eljut a falig, és onnan már nem lehet többet megtudni egy-egy helyről? 

Minél messzebbre megyünk vissza, annál bizonytalanabb a kép. A közelmúlt, az, hogy mit tudunk a tabáni Mélypincéről vagy a krisztinavárosi Philadelphia kávéházról, egyszerűbb: a lapok, levéltári anyagok hozzáférhetők. Ám aki középkori oklevelekkel foglalkozik, kevés forrásból dolgozik. 

A közelmúlt forrásai, újságcikkek apró információi mennyiben tudják élesebbre állítani a képet, van-e jelentősége annak, hogy melyik étterem mikor zárt, vagy ki volt a tulajdonosa? Mit ad hozzá ez a múlt és a jelen megértéséhez? 

Annak, hogy egy kocsma mikor és miért zárt be, a konkrét okait ritkán ismerjük, de például a tabáni kisvendéglők jórészt a filoxéravész miatt nyíltak, hiszen azelőtt mindenki szőlősgazda volt. Amikor ennek vége lett, valahogy túl kellett élni: a lakás egyik szobáját kinevezték vendéglőnek, beraktak négy asztalt és tizenhat széket, Huber nagymama libát sütött, a pestiek átjöttek, megették. De ennek van egy tágabb kerete, a mikrohistória messze túlmutat a libán. 

A városi történetek mellett sok gasztrotörténeti munkája is van. Mi az, amit Ön szeret főzni? 

Zöldséglevest. Kedves, szelíd étel, és mindig más, sosem lesz egyforma. A Fehérvári úti piacra járok harminc éve, már mindenkit ismerek. Egy asszonynak a piaca olyan, mint a fodrásza meg a nőgyógyásza. Bizalmi kérdés. 

A könyveiben hogyan találkozik a gasztronómia meg a történelem?

A legújabb, az Apácapác az 1950-től Bakonybélbe internált apácák receptesfüzeteiből készült. Ennek a bevezetőjében is mesélek róluk, de a készülő következő kötetben még részletesebben mutatom majd be az irgalmas nővérek hazai történetét. Hogy az olvasó megértse, mi van a párolt tökbélből készülő „hamis velő” hátterében. Ami amúgy finom.

A személyes sztorik többnyire hétköznapi dolgok, mégis sokakat érdekelnek, ebből is látni, mekkora igény van a mesélésre… 

Az emberek borzasztóan szeretnek mesét hallgatni, én meg tudok és szeretek is mesélni. Ha közben mindenkinek csillog a szeme, annak nagyon örülök. 

Mi veszett el azzal, hogy már vendégségbe sem járunk egymáshoz? 

A személyesség, a meghittség, az őszinte szó. A Covid-járvány ilyen szempontból is pusztító volt, mert akkor végképp leszokott az emberiség arról, hogy összejárjon. Hamarabb találkozunk most nyilvános terekben, mint otthon, az asszonyok egyre kevésbé vállalják a sütés-főzést, etetést, mosogatást. Régen ez természetes volt, benne volt a pakliban ez a sok macera. Persze egy facebook-poszt is el tud indítani sokféle gondolatot, de az, hogy élőben is beszélgessünk, nagyon fontos. Szörnyű, hogy ma mindenki csak a saját véleménybuborékjában rázza az öklét.

Mennyiben tudja alátámasztani a közszájon forgó megállapítást, hogy a kávéház a demokrácia, a kocsma pedig a diktatúra melegágya?

Ez nyilván nagyon sarkított megfogalmazás, de lényegében bizonyítható. A munkásmozgalom fő fészkei, a sztrájktanyák a városligeti nagy sörkertek voltak, onnan jutottak el az 1919-es kommünig. A náci Németországban ugyanezt látni. A polgári demokratikus forradalmak viszont Európa-szerte kezdettől a kávéházakból indultak, lásd nálunk a Pilvaxot. A kávétól tisztul az elme, a szesztől elsötétül.

A kétezres években rengeteg kávéház nyílt Budapesten, de mostanra mintha visszaszorultak volna, és inkább a romkocsmák dominálnak. Lesz még kávéházi virágzás? 

A mindenkori vendéglátóhelyek a mindenkori társadalom leképeződései. Nem volt véletlen a reformkori kávéházi virágzás, ami Pest-Buda vásárváros jellegének volt köszönhető. A második világháborúig a kávéház a polgár napközije, információs bázisa volt, mindenki mindent elolvasott és megvitatott, ezért lett a demokrácia fellegvára. Ezért gyűlölték annyira Rákosiék, hogy az írmagját is kiirtották. Maradtak a presszók. A rendszerváltás megint elhozta a kávéházak korát, de az irányok szétváltak, jöttek a 0-24-ben nyitva tartó romkocsmák, amelyek az otthonosság érzését adták a fiataloknak. De elszaporodtak a hányóturistákat kiszolgáló helyek is, ez sodorta magával a fél Erzsébetvárost. Hogy ebből hogy fogunk kikecmeregni, lesz-e új, megfizethető, barátságos vendéglátóhely-típus, nem tudom. De nagyon várom.

Fotók: Rényei Erna