A Szentháromság utca felől van a bejárata a hetvenes években épült sarokháznak, amelynek tetején huszonvalahány éve dolgozik Gaál József Munkácsy-díjas festőművész, szobrász, grafikus, egyetemi docens. Nem hisszük, hogy van ennél szebb elhelyezkedésű műteremlakás Budapesten – kilépve balról a Tóth Árpád sétány, jobbról a Szentháromság tér – de már a lépcsőház enteriőrje is levesz a lábunkról. Pedig a műteremben történt korábbi tragédia miatt anno nem sokan pályáztak ide. A művészt corpus-faragás közben értük, de ha korábban jövünk, akkor festményeken dolgozik. 

Vendéglátónk arra figyelmeztet, néhol megmozdulhat lábunk alatt a legyezőlépcső, a hetvenes években az év házának választott épület enteriőrjének leglátványosabb része. A sárgaréz korláttal körbevett csigalépcsősor mellett homályos üvegfal enged be némi fényt a belső udvarról, a harmadik emeleten már komplett télikert alakult ki. A túlburjánzó növények mögül nyílik Gaál József műteremlakása.

Jó itt a részletekbe elveszni: a konyhaelemek nagy részét megtartotta, még a hetvenes- nyolcvanas éveket idézik a bútorok, a gemancha teát mini japán csészéből isszuk. Amikor rákérdezek, keletmánia- e, – hiszen több csoportos kiállítása volt Távol-keleten, többek között Taiwanban – azt mondja:

„Egész gyerekkoromban ittam azt a morzsolt ruszki teát, citrompótlóval. Kellett a változatosság, nem kelet-mánia.”

A műterem közepén, az asztalra fektetett corpuson dolgozik, mindenütt faforgácsok, el is nevezem „Jézusfaragó embernek”, ami ellen nem tiltakozik. A szobor hátoldaláról kiderül, hogy 1992-ben kezdett el ezen a munkán dolgozni, most pedig visszatért rá.

„Ez a szobor, két másikkal együtt az Epreskertben (a Képzőművészeti Egyetem alkotóhelye) lesz kiállítva tavasszal a 65. születésnapomon, körülötte plasztikák. A szobrász tanszék úgy gondolta, hogy állítsak ki a születésnapomon.”

Nincs logikája, hogy miért éppen most fejezi be, minthogy egész munkásságára jellemző a paralel alkotás, korábbi munkákhoz való visszatérés, a befejezetlen revideálása.

„Egyre több vallási könyvet olvasok, gyerekként ministráltam, elsőáldozó is voltam. A zsidó-keresztény kultúra érdekel. A Bibliát olvasva rájövünk, hogy valójában mélypszichológia az egész: a test és a lélek kapcsolata közötti örök kutatás és keresés folyik több ezer éve. Ebben a viszonylatban érdekelnek engem ezek a corpusok: a lélek mintha a porhüvelynek a negatívja lenne, ezért negatívból faragom ki.”

„Először úgy gondoltam, hogy páros lábbal ábrázolom a megfeszített Krisztust, de aztán egy láb lett, fura csavart mozgással. A kézfej kicsi lesz, a fej nagy, mint a kora középkori, románkori munkáknál, amelyeken a fej jóval nagyobb. Az, hogy ennyire absztraháljuk a figurákat, a legarchaikusabb művészetből való. Szimbolikus jelentése van ezeknek, a legtöbben szelleminek értelmezik ezt a fajta torzítást.”

A mesterek 

Korán került be a Képzőművészeti Főiskolára, grafikusként kezdte, de annyira nagy hatással volt rá Csontváry Kosztka Tivadar, Vajda Lajos és Tóth Menyhért, hogy festeni kezdett, és mint mondja, látens módon őket tartja máig mestereinek. Gaál Józsefet egyedi szemléletmódja és művészetfelfogása besorolhatatlanná teszi, és bár találhatunk analógiákat, a művész bármiféle kategorizálást és uniformizálást elutasít.

„Amikor jött az új festészet és a transzavantgárd a nyolcvanas években, megtetszett, de sokaknál úgy éreztem, hogy szerepjáték. Nem tűnt úgy, hogy természetes módon jön belőlük, ezért nem is erőltettem. Örülök annak, hogy a csatornáim nem voltak lezárva. Vannak, akik önfegyelem, vagy társadalmi igazodás miatt elindulnak egy irányba, követnek egy stílust, amit a mester diktál.”

Munkásságában kezdettől egyszerre van jelen a plasztika, dombormű, grafika, festészet. Ahogy mondani szokta, egyik a másiknak katalizátora, azonban, ha pár héttel korábban jöttünk volna, festés közben találjuk. Most a műtermében a domborművek és a szobrok vannak előtérben, de előkerül néhány festmény a tavalyi Idolum kiállításról is, amit a tabáni Tér-Kép Galéria állított ki.

Gaál József a megszenvedett szépséget láttatja, a bennünk élő démonokat, félelmeket, mélyen őrzött traumákat hozza elő alkotás közben. Supka Magdolna művészettörténész szavaival élve, munkái „az élet és a halál közti lét homályában találkoznak saját démonaikkal, félelmeikkel és szenvedéseikkel.”

A lakás másik szobájában például hatalmas maszkok vannak leterítve az ablak elé, a Persona umbra – Árnyékos fejek sorozat részei. Lószerszámból összerakott többrétegű maszkok, néhol

kipeckelt vagy befogott száj, félig vagy teljesen eltakart, sejtetett tekintetek.

„Egymásra rakódott identitások, különböző tudatszintekből előhívott képek. A multikulturalizmus és az identitás kérdése izgatott, ami mostanában jelen van a társadalomban.”

Edvard Munch Sikolyára emlékeztet egy tanulmány, egy kerámia fej, amit már maga sem emlékszik pontosan mikor, egy kerámiaműhelyben, amolyan kísérletként készített.

„Elmentem a kecskeméti kerámiaműhelybe és kipróbáltam, hogy nagyon erős mintázással képes vagyok-e egy fejet csinálni. Üreges kell legyen, különben szétrobban. Szóval ez egy tanulás volt, komplex kerámiából. Nagyon tetszettek az anatómiai ábrák és próbáltam azokat erősen megmutatni, stilizálni. Kíváncsi voltam, hogy meg tudom-e mintázni kerámiából. Sok figura inkább a sebezhetőség oldaláról fog meg, abban látom a szépséget. Lehetne ennek akár Haldokló is a címe, de nincs címe.”

Mégis hogyan jönnek elő benne ezek a figurák, vetődik fel a kérdés, hiszen nincs tudatosság, tervezettség munkáiban.

„Kialakítottam a magam alkotáspszichológiáját, ami arról szól, hogy létezik a teljesen tudattalan, ott vannak azok a traumák, amelyektől az ember tönkremegy és lebénul. Van a közvetlenül tudatalatti szint, a sejtés: ez dominál az alkotásnál. Olyan, mint az oldott, kicsit öntudatlan létezés. És van a metafizikai, a tudatfeletti, misztikus, vagyis amikor az ember azt érzi, hogy amikor cselekszik, létrejön egy kozmikus kapcsolat. Sokan vitatják, de hit kérdése. Szerintem létezik.”

„Szerintem létezik a tudatfeletti állapot”  Fotó: Körösi Tamás 

Éppen egy éve volt a tabáni Tér-Kép Galériában, Idolum címmel egyéni tárlata a művésznek.

„Az embert idolumok-tévképzetek- irányítják. Olyanok ezek, mint az ideák – véli. „Mindenki megteremti a saját ködképeit, ami megvezeti az embert. Gyárt valamit és ahhoz igazítja a világot. Francis Bacontól ered a gondolat, hogy az emberi értelem pedig görbe tükre a tárgyak sugarainak: saját természetét a dolgok természetével összekeverve eltorzítja és meghamisítja a dolgokat.”

A műteremlakás korábbi lakói

Egykor Ország Lili dolgozott ebben a műteremben, utána Korda István producer, belsőépítész, ám amikor megüresedett, fura módon “csak” negyvenen pályáztak a lakásra. Itt történt ugyanis a brutális Korda-gyilkosság: a homoszexuális producert lakásában ölték meg.

„Mikor szemlére jöttem, egy hatalmas barna folt volt a falon: Korda István megbarnult vére. Tudomásom szerint gyilkosai megjátszották, hogy melegek, megölték majd kirabolták. Pangott az egész, mindenki erről beszélt. Nem zavart meg ez, titkon még vártam is, hogy megjelenik a szelleme, mert az olyasmit igazolt volna, hogy van kapcsolat a túlvilággal. Valami olyat, ami megdönti azt a világrendet, amiben élünk, korunk egész globális felépítményét. Ennyire kiszolgáltatott soha nem volt az ember, mint a mai gépesített ultramodern világunkban, amiben őrült nagy kényelemben él, követelőzik, mégis rettenetesen egyedül van. Totálisan irracionális láncolat a világunk ma.”

A közös tudatalatti a műalkotásban találkozik 

„A megformálásban és anyagkezelésben vannak szimbolikus kódok, ezek nem tartoznak kötött kultúrához – magyarázza az alkotó – érzületi dolog, lehet azt mondani, hogy a közös tudattalan. Genetikusan kialakult egy közös szimbólumrendszer, ezáltal lehet olyan műalkotást készíteni, amit minden kultúra megérthet. Izgalmas az archaikus motívumvándorlás, és hogy miként változik meg a szimbólum más-más kultúrában, hogyan honosodik meg a világ különböző tájain. Ha nem értik, akkor is érzékelik mint szimbólumot. Nincs kód, egy műalkotásnak végtelen értelmezése van, eltelik ötven vagy száz év, és teljesen másként értelmezzük. Időket átívelő lehet egy műtárgy: asszociálhatunk az ősművészettől a posztmodernig bármire. Ez benne az izgalmas, részben ezért tartózkodom a kategorizálástól.”

Mivel édesanyját többször szóba hozza,- akihez szülőföldjére, Tahitótfalura jár haza-, megkérdezem, mit szól a munkáihoz.

„Te tudod, fiam, te látod… – és vállat vont.”