Intuitívan és a véletlenszerűségnek teret engedve közelít a festészethez Szikra Ági, akit a külső világok néha elmosódó, valószerűtlen fényekben elkapott pillanatképei a vizualitásukban ragadják meg és az érzés, amit előhívnak belőle. Az Ostrom utcai műtermében fogadott bennünket a festőművész.

Pont mielőtt elindultunk az Ostrom utcai műterembe, egyik műértő barátom arról beszélt, hogy Szikra Ági az őszi termésből olyan szilvakölteményt festett, ami teljesen lenyűgözte. Azt mondta, hogy azt a hamvas felületet, viaszosságot, ami a héjon látható és amit festőileg a legnehezebb megjeleníteni, bravúros ecsetvonásokkal érzékelteti. Ezt a képet mindenképp látni szeretnénk, már csak azért is, mert újnak hat az eddig megismert Szikra-képek között. A művész azonban elmondta, ő a változatosságot szereti, könnyen lehet, hogy például legújabb aktjairól nem ismernék meg sokan, akik az utóbbi években kiállításon látták munkáit.
Mi sokkal inkább a bemozdulós, kissé elvarázsolt természeti impresszióit ismerjük, a fénycsóvákban elmosódó város részleteit, végtelenbe tartó, kivételes fénytörésben elkapott autóutakat, az autó ablaküvegén lecsurgó, vagy élesen körvonalazódó esőcseppek mögött a derengő égbolt látványát, körülötte a lassanként kirajzolódó villanyoszlopokkal.

Ezeket az átmeneti fényeket igyekszik időben elkapni, az ilyeneket nem lehet keresni, csak találkozni velük, és – ahogyan ő mondja – akkor azonnal fotózni kell. Olyan emlékeket idéznek, amelyekről a művész úgy véli, mindenkinek van hozzájuk köze, felesleges volna bármivel is konkretizálni a látványt, vagy felcímkézni a jelenetet.
A That Night/Az az éjszaka című idei festmény például a Hattyú utcában egy autóüveg mögül készült az esti fényekben.

„Szerintem olyan hangulatot fog meg, ami mindenkiből előhív valamilyen emléket. Én nem szeretném a címmel vagy egyéb jelzéssel elmondani, hogy belőlem mit hívott elő, mert szabad teret szeretnék adni a befogadó gondolatainak, érzéseinek. Ezért törekszem a sematikus címre. A látvány ragad meg és az atmoszféra, amit nyújt” – fogalmazott a művész. Ha már a címet említi, kicsit kötekedünk: vajon miért választ mindig angol címet a képeknek? Erre egyszerű a válasz, egész kicsi korától tanul angolul, már általános iskolában angol tagozatra járt, ezért a gondolkodásába is beivódott az angol nyelv.

Az pedig már a véletlen műve, hogy éppen angol nyelvterületen, Torontóban és az Egyesült Államokban lett néhány gyűjtője jó tíz évvel ezelőtt. Az egyik legismertebb képéről, az Esős Lánchíd-ról/Rainy Chain nem biztos, hogy rájönnénk, hogy Budapest legjellegzetesebb hídját ábrázolja. Érdekes, hogy aki megvette az interneten keresztül, Minnesota államban él, és nem valószínű, hogy ismeri a hidat, hiszen nem járt még Budapesten.

„Egy-két olyan képem van, ami úgymond önmagát festette, a Rainy Chain ezek közé tartozik. Már az első vázlat alapszinten jó volt. Nem volt szinte semmi a vásznon, csak a sárga fények. Néha van ilyen, hogy valami rajtam kívül épül és már csak terelgetni kell. Emlékszem, hogy »félkész« formájában feltettem a netre és egy festőművész aláírta, hogy »ez készen van«. Gondolkodtam, hogy megfessem-e a részleteket, de a fények valami olyan világot adtak ki, ami miatt szinte már nem akartam hozzányúlni…”

Korábban a Gellérthegyen lakott, amikor váratlanul egy emailt kapott, rajongó sorokat, amely szuperlatívuszokban fogalmazott a műveiről.
Később csoportos és egyéni tárlatot szervezett neki ez a jelentkező. Nagyon szeretett az iskolában aktot és portrét rajzolni, mégis évekig a tájképfestés szívta be.
„Van egy ilyen szabadságom, ami miatt tematikailag nem lehet besorolni sehova. A személyes szabadságom az élet legtöbb területén nagyon fontos és gyakran elébe helyezem dolgoknak. Ez látszik a munkásságomban is. Nincs benne tervezettség, sokkal inkább ösztönös az, ahogy a képek megragadnak és a témák váltakoznak. Így alakult a Szilvák című, egyik legfrissebb képem is: egyszerűen megihletett a szilva látványa, ami itt volt a mélyhűtős műanyag zacskóban, amiben kaptuk, ránéztem és megdöbbentett, hogy mennyire gyönyörű.

Egyik gyűjtőm kérdezte, hogy stílust váltottam-e? Írtam neki, hogy nem, csak ez egy új téma, és egy közeli kép.”
Lételeme az erdő és ezek a rejtélyes külső világok. Ostrom utcai lakása is egy elvarázsolt belső kertre nyílik. Itt jegyezzük meg, hogy negyedik emeleti, napfényes műteremlakásra számítottunk. Ezzel szemben a művész első, saját kis lakásában alkot, ahol reflektorfényekkel tud festeni késő ősztől kora tavaszig. A kerülethez több generációs kötődése van: szeretett nagymamája az Attila úton élt, így a vasárnapi ebéd utáni séták neki a Várnegyedről szóltak. Az élet körforgása, hogy most kislánya ugyanabba a kerületi óvodába jár, ahova valamikor édesapja is.
A Hope/Remény című kép abból a veszteségélményből fogant, amelyet nagymamája halála okozott benne.

A gondoskodó kéz kiejti a végtelenbe az alig látszó kis emberalakot, és kérdéses, hogy az alulról benyúló, kicsit elmosódó kézfej elkapja-e. Mi meg arra ébredünk rá, mennyire erősen rímel jelenünkre ez a munka. Mintha minden kicsit esetleges volna, túl sok a változó tényező körülöttünk, és ezért mindennél nagyobb nosztalgia él bennünk a Szikra Ági festette kép gondoskodó kezei után.

Megjelent a Várnegyed magazin 2024/19. számában.