Márai Sándorról ma leginkább naplói, regényei vagy legismertebb műve, az Egy polgár vallomása ugrik be sokaknak elsőre. Pedig Márai több volt, mint író, korának talán egyik legjobb tollú újságíróját tisztelhettük benne. Publicisztikáiból süt a szakma iránti olthatatlan szenvedélye. „Az újságírás különös idegállapot, megszállottság, nem hasonlítható semmiféle »gyakorlati hivatáshoz«. Olyan méreg ez, – újságot írni, – amelyről nem tud lemondani többé, aki egyszer reászokott” – írta 1937-ben megjelent ars poeticának is felérő Újságot írni című cikkében.

Márai már tinédzser korában újságot írt, akkor még Grosschmid Sándor néven jegyezte cikkeit. Tehetségét jól mutatja, hogy 1916-ban, nem egészen 16 évesen megnyerte a Pesti Hírlap újságírói pályázatát. A sajtó és a zsurnalisztika az 1867-es kiegyezés után szökött igazán szárba Magyarországon. A 20. század elejére a napi sajtó a legkomolyabb véleményformáló erő lett. A korszak nem egy neves írója, költője újságíróként kereste a kenyerét, s irodalmi munkásságuk inkább hobbinak számított. Márai az 1919-es proletárdiktatúra idején megjelenő Vörös Lobogóban mintegy tucatnyi cikket jelentetett meg – ezek fele könyvismertetés volt, de írt pár riportot, kritikát is.

A kommunisták gyors bukása után családja kérésére, hogy ne érje atrocitás, külföldre költözött. Előbb Németország, majd 1923-as házasságát követően Párizsban élt. Több lapban, így a Frankfurter Zeitungban, valamint a Kassai Naplóban, a rivális Kassai Újságban és Az Újságban is jelentek meg írásai. Ez utóbbi lett aztán a bázisa, 1928-ig tudósítóként, majd hazaköltözve a Krisztinavárosba, napilapos publicistaként körmölte cikkeit. Előfordult, hogy egy lapszámban akár három anyagot is jegyzett.

Publicisztikái nemrég a róla elnevezett művelődési ház tematikus Márai-estjén Hirtling István színművész előadásában, a témáról több tanulmányt is jegyző Mészáros Tibor irodalomtörténész értő kommentárjaival, Tárkány-Kovács Bálint cimbalomjátéka mellett elevenedtek meg. És micsoda élet van bennük. Egy-egy szöveget hallva olykor hihetetlen tűnik, hogy az így, ilyen – pokolian finom és értő formában – valaha megjelent egy napilapban nyomtatásban.

Minden érdekelte

Márai korai magyarországi publicisztikájában foglalkozott politikával, a társadalom és a technika fejlődésével: írt például a szesztilalomról, a technikai újításokról, sportversenyekről (Tour de France), cirkuszi látványosságokról, rádió- és hangosfilm-előfizetésekről és tudományos találmányokról. De egy korai cikkéből tudjuk azt is, hogy az első világháborút követően 1918-ban ő is elkapta a spanyolnáthát, amelybe akkor tízmilliók haltak bele. Ezekben az írásokban egyébként már az elejétől tapintható és megfigyelhető Márai későbbi, magas szintű stílusa.

Hazatérését követően kerül bele igazán a napilapos körforgásba, s lesz Az Ujság egyik sztárújságírója. Cikkei között mindennapi jelenségekről, irodalmi-kulturális eseményekről, közéleti kérdésekről írt elemzéseket és kommentárokat is megtalálunk. De készített riportokat – például sportközvetítéseket, megörökítette az egyetemi élet hétköznapjait –, interjúkat, de gyakran foglalt állást nagyobb társadalmi ügyekben is.

A két világháború közötti időszakban legismertebb publicisztikai művei közé tartoznak útirajzai és politikai esszéi (pl. Napnyugati őrjárat című kelet-indiai utazókönyve a Vigilia korai számaiban) és társadalomkritikus elemzései (például az 1930 szeptemberében Az Ujságban megjelenő Tünedező osztályok), illetve novellajellegű riportjai. Kosztolányi halálát követően 1936-ban, a tőle egy kőhajításra lakó költő helyét „megörökölve” átkerült a korszak egyik legrangosabb újságjához, a Pesti Hírlaphoz – ahol egészen a második világháború végéig dolgozik. De jegyzett cikkeket az ekkortájt induló Magyar Nemzetbe is. Ez váltást jelentett hangvételében is, a „liberálisabb” vonalról egy konzervatívabb irányba állt.

Olvasmányosságba csomagolt komolyság

Újságírásának sarokköve, a hétköznapi ember számára közérthető és tanulságos közlés azonban megmaradt. Szerinte ugyanis a publicisztika feladata a tájékoztatás és felvilágosítás. Stílusát, személyiségét tekintve Márai cikkeiben a finom, szépírói igényű megszólalás, a tömör mondatok, az ironikus és melankolikus hangvétel váltakozik. Nem kedvelte a „fecsegő” vagy semmitmondó publicisztikát, újságíróként is pontosságra és stílusbeli igényességre törekedett. Ahogy Mészáros Tibor egy tanulmányában rámutat, Máraira jellemző a diszkréció, a tanácsadói szerep és a finoman fűszerezett stílus, mindemellett feszes, ütős mondatokkal dolgozott – sokkal inkább hatni akart, mint csupán informálni. Mindig szerette felhívni az olvasó figyelmét a lényegre. „Gyufaszálnyi világosságot gyújtani napról-napra tömegek eszméletének homályában, szemmel tartani ízlést és ízléstelenséget, kézmozdulattal utat mutatni, megfélemlíteni fondorkodó és lappangó kalandorokat, s közben néha felkiáltani: emberek vagyunk, ne feledjétek! – ez az újságírás” – írta a már korábban idézett Újságot írni című cikkében.

A stílusában megjelenő „párnázott őszinteség”, vagyis az olvasmányosságba csomagolt komolyság és a szókimondó forma összhangja szemet kápráztató. Kritikáit és életbölcsességeit finom iróniával tálalta, de sosem harsányan. Az 1942-ben a Pesti Hírlapba írt A cikkírás titkai című publicisztikájában a jó anyag elkészítését ostorozza: ironikus-humoros hangon arról számol be, hogy olykor hosszú éveket töltünk akár egy-egy mondanivaló megszerkesztésével, ám „ez az igazság” mégsem mindig őszinte vagy releváns, és magától is kiszakad a tollunkból. „Néha évekig készülünk cikkben elmondani valamilyen igazságot, mely szívünkhöz nőtt… és írás közben megtudjuk, hogy ez az igazság fonák, nem is őszinte, nem is fontos: el kell dobni. (…) Nem, attól tartok, ez a mesterség, melynek titkos szabályait nem lehet kátéba illeszteni. (…) Hogyan is kell jó cikket írni?… Jó lenne tudni! Sajnos, vagy hál’ Istennek, fogalmam sincsen róla” – írta.

1948, a töréspont

Szerinte nem lehet receptre jó cikket készíteni: írás közben önálló életre kelhet a szöveg, kiszabadulhat írója uralma alól, és nincs formulaszerű titka. Márai újságírói munkássága költői életfelfogását és világszemléletét tükrözte: publicisztikájában elegáns, filozofikus reflexiók jelennek meg a napi hírekről és hétköznapi jelenségekről. Írásainál mindig fontosnak tartotta, hogy szerkessze gondolatait, de ne veszítsen közben emberi közvetlenségéből. Ahogy vallotta, az újságíró „a pillanatnak ír”, de a pillanat tartalma is lehet látomás – s ebben a meghökkentő viszonyban ragadja meg a közönségét. Márai ebben a szellemben írta cikkeit: művészi igényességgel, mégis a közérthetőségre törekedve, ironikus őszinteséggel és szellemes határozottsággal a publicisztikai stílus élénk hagyományát gyarapítva.

Az 1948-ban kezdődő emigrációban sajnos nem jönnek vissza a dicső napok, az író nem találta helyét a külhoni sajtóban. Nem igen akadt olyan sajtóorgánum, ahol igazán önmagára talált volna. A Szabad Európa Rádióban maga olvasta fel „hangos” cikkeit, de ez már nem volt olyan, mint a világháborút megelőző, a mából visszatekintve Márai publicisztikai karrierje szempontjából legfényesebb időszak.

A cikk a Várnegyed 2026/7. számában jelent meg!