Két kutyájával érkezett az interjúra Gregor Bernadett Jászai Mari-díjas színész, érdemesművész. A színésznő, aki tagja az összetartó tabáni kutyás társadalomnak, az október elején rendezendő I. kerületi kutyás piknik háziasszonya lesz. Találkozásunkkor beszélgettünk édesapjával, Gregor József operaénekessel való kapcsolatáról, szó esett Karády Katalin felé érzett tiszteletéről, valamint arról, mit jelent számára a Magyarország Érdemes Művésze cím.

A skót- és belga juhászkutyák tökéletes ellentétpárok: Whisky a rendíthetetlen nyugalom, Lulu pedig örökké a gazdi fi gyelmét követeli és a fotózás pár percét is alig bírja kivárni. Gregor Bernadett két évtizede él a Naphegyen, jelenleg Karády Katalin életét járja körül Jó a rosszat elfeledni című sanzonestjeivel.

Lulu sokkal több figyelmet követel, míg Whisky maga a nyugalom Fotó:Tóth Tibor 

– A kutyáival mára teljesen beépült a tabáni kutyás közéletbe?

– Sokat sétálok errefelé, lassan húsz éve élek a kerületben, a Tigris utcában. Októberben lesz az első kutyás piknik, aminek a házigazdája leszek. Nagyon örülök, mert amióta itt élek, nem emlékszem, hogy lett volna ilyen rendezvény. Fontos az ilyen összejövetel, azért,
hogy megismerkedjünk a kutyás társadalmat foglalkoztató kérdésekkel és a többségi társadalommal való együttélés problémáival.

– Tizenhárom éve az Újszínház tagja. Nagyon sok rendezővel dolgozott ez idő alatt. Van olyan, akitől a legtöbbet tanult?

– Nagyon szeretem az Újszínházban zajló munkafolyamatokat. Talán Csiszár Imre az, akivel a legjobban szeretek dolgozni és mindig sokat tanulok tőle. Kszel Attila fogja hamarosan rendezni a Walesi lakomát, az ő munkamódszerére is várakozással tekintek. Akármilyen
összeszokott társulat vagyunk, ha jön egy új ember, az mindig vérfrissítést szokott jelenteni.

– Az Újszínházat Dörner György vezetése óta besorolták a jobboldali társulatok közé. Hogy éli meg az efféle kategorizálást és a politikai alapú színházi megosztottságot?

– A megosztottsággal kapcsolatban az egyetlen, amit érzek, az a szomorúság. Azonban ha az ember a saját mikrokörnyezetében békében és rendben tud lenni, akkor nincs miért aggódni. Ha a színészek elkezdenek egymásra hatni egy közös munkában, akkor a politikai
megosztottság teljesen eltűnik. Kívülről a polarizáltság sokkal jobban fel van fújva, mint amennyire ez közöttünk, színházi emberek között jelen van.

– Milyen volt a színházi élet, amikor a kilencvenes évek közepén végzett? Nyitottabb volt a szakma?

– Én semmit nem érzékeltem ezzel kapcsolatban: Horvai-Kapás osztályába jártam a Színművészetin, majd játszottam egy évet a Vígszínházban, ahonnan a Nemzeti Színházba kerültem. Azt sem tudtam, hogy mi a jobb- és baloldal. Nem volt téma közöttünk a politika és nem választott minket szét a megosztottság. Én egyébként nem nagyon szoktam senkivel beszélgetni politikáról, mert azt gondolom, hogy személyes ügy. Ugyanolyan, mint az, hogy ki miben hisz, milyen vallású. Akkor jövök zavarba, amikor erőszakkal meg szeretnének téríteni valamilyen irányba. Sok olyan közeli barátom van, akivel nem értünk egyet, mégis el tudjuk egymást fogadni.

A politikai szimpátia ugyanúgy magánügy, mint, hogy ki miben hisz – mondja a színésznő  Fotó: Tóth Tibor 

– Ön különösen zárkózott alkat, és erről szokott is beszélni …
– Egy kezemen meg tudom számolni, hogy kikkel vagyok bizalmi kapcsolatban. Jó ideje a bulvárból is kimaradok, hozzáteszem, tudatosan. Fontos szerintem leszögezni, hogy a színész nem közszereplő.

– Egy időben rengeteget írtak a magánéletéről. Mikortól marad ki belőle?
– Sokat írtak. De egy közel hét évig tartó sajtóper, amit több csatorna és bulvárlap ellen indítottam, erre az elhatározásra juttatott. Úgy gondolom, megengedhettem magamnak, hogy húzzak egy határt. Azóta nem beszélek a magánéletemről egyetlen újságíróval sem. A
magyar törvények mostanra nagyon komolyan védik a személyiségi jogokat.

– Lát változást a bulvársajtóban ahhoz képest, mint amikor pályakezdő művész volt?
– Látok. A szalagcímeken futó válások kíméletlen tálalása például már nincs annyira jelen. A törvény egyre inkább figyeli a személyiségi jogokat és az adatbiztonságot.

– A színészek a szakmai – színházban vagy forgatáson történő – atrocitásokkal szemben sem annyira védtelenek már, mint korábban, akár az ön indulásakor voltak?
– Soha nem titkoltam, hogy a négy év színművészeti nekem nem volt könnyű időszak, elsősorban az akkori pedagógiai módszerek miatt. Semmi esetre sem arról szóltak, hogy egy hallgatónak bizalmat szavazzanak, bíztassák és szeressék azért, hogy szárnyalni tudjon, hanem éppen ellenkezőleg. Pont azt éreztem, hogy egy egy félmondattal az önbecsülésünket teljesen tönkre tudják tenni. Például amikor pedagógiai célzattal pályaalkalmatlannak nyilvánítanak valakit, arról a pontról nagyon nehéz visszakapaszkodni. Ahogy egyes rendezők véleményt mondtak egy jelenetről, az nem építő jellegű kritika volt. Egészen más ez, mint amikor egy rendező, aki nagyon is együtt rezeg a színésszel, meg tud fordítani, ki tud mozdítani bennünk valamit, kellő érzékenységgel rátapintva a lényegre. Mond egy olyan mondatot,
ami a kicsit bizonytalan állapotú színészben átszakít valami gátat. Amikor a színészeket bántják, és mások előtt megalázzák, az engem nagyon rosszul tud érinteni.

– Változott az új Színművészetin a hallgatókkal való bánásmód?

– Nem tudok erről semmit, hiszen nem jártam ott. Van egy alapítványi iskola, ahol színészmesterség workshopokat szoktam tartani, amit nagyon élvezek. Idővel szívesen átülnék a nézőtérre, ahol tanítanék vagy rendeznék. Egyébként én 15 év múlva nem nagyon látom
magamat a színpadon. Szerintem, ami korban nekem való volt, azt megkaptam a színpadtól.
– Édesanyja magyar szakos tanár volt. Biztatta erre a pályára?
– Erről a szüleimmel nem sokat beszéltem. Hálás vagyok nekik, mert hagyták, hogy azt csináljak, amit szeretnék, és nem voltak túl szigorú elvárásaik a tanulmányaimat illetően. Alapvetően jól tanultam, de nem volt nálunk azzal baj, hogy hármas lett a matek érettségi,
vagy becsúszott egy egyes. Nemrég a kisebbik fiamat felvették a Közszolgálati Egyetem honvédtiszti és hadtudományi karára, ám ő úgy döntött, hogy vár egy évet. Nem feszülök rá arra, hogy mindenből kitűnőnek kell lenni. Az a dolgom, hogy otthon a gyermekeim hátáról
levegyem a terheket. Azzal tudok a gyerekkorukhoz hozzájárulni, ha hagyom őket felnövekő gyerekeknek lenni. Azt hiszem, olyan szülő lettem egy kicsit, mint a szüleim.

„Szüleim hagyták, hogy azt csináljak, amit szeretnék és azt hiszem, én is ilyen szülő lettem” Fotó: Tóth Tibor 

– Édesapjával, a 2006-ban elhunyt Gregor Józseffel milyen volt a viszonya?

– Nagyon jó, noha tízéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Szóval igen érzékeny korban szakadtam el tőle,
és így nem tudtam sokat találkozni vele.

– Adott tanácsokat a szakmára nézve?

– Megnézett a színházban, amikor csak tudott. Azt mondta, soha ne menjek el énektanárhoz. Végül huzamosabb ideig nem jártam, apám tanácsa szerint. Emlékszem, egy kollégám egyszer azzal jött, az a bajom, hogy túl ösztönösen énekelek. Én pedig azt gondolom, hogy színészként az a dolgom, hogy magamon átvigyem, és az érzelmeimmel töltsem fel a dalt, ne pedig a profin, hosszan kitartott hangokra koncentráljak.

– Van egy könyvem a konyhában, Zenei ki mit főz? címmel, a címlapon Gregor Józse el. Édesapja szeretett főzni és meghívni a barátait?

– Igen, és erről van is egy érdekes történetem. Gárdonyban volt háza, ahol folyamatosan kakaspörköltet ettünk.
Apámat, aki éjszaka jött haza a munkából, nagyon zavarta a közeli szomszéd japán kakasának folyamatos reggeli kukorékolása. A saját nyugalmát szerette volna megvásárolni azzal, hogy egy napon azt mondta szomszédnak,
hogy szeretné konyhakészen megkapni a kakast. Innentől, hogy a településen megtudták, hogy az öreg Gregor aranyáron veszi a japán kakast, a környéken mindenki kakast kezdett tartani. Ha Gárdonyba mentünk, hetente mindig volt kakaspörkölt. Ő különben a maximum hat főstársaságokat szerette maga körül, mert úgy vélte, annyi ember még tud egymásra fi gyelni. Ha valakinek nem voltak sztárallűrjei, Gregor Józsefnek biztosan nem voltak. Nagyon szorgalmas volt, a halála előtt is felkelt hajnalban és gyakorolt. Nagyon érzem magánemberként és a szakmában a hiányát. Időnként, ha operába megyek, nagyszerű művészeket hallok, de minden alkalommal azt érzem, olyan, mint Gregor József, nincs még egy.

– A Jó a rosszat elfeledni című Karády-estjével járja az országot, a színésznő ismert és kevésbé ismert dalait énekelve. Mennyiben hasonlít a személyiségük?

– Nagy tiszteletet érzek felé, ezért is gondoltam, hogy estet csinálok róla. Óvakodnék attól, hogy hasonlítsam magam hozzá. A magam lelkiállapota szerint mesélek az ő különös élettörténetéről. Egyébként sokan színpadra viszik őt, és ahányan vagyunk, annyiféleképp közelítünk hozzá.

– Mit gondol, Karády Katalin miért nem jött vissza Amerikából, amikor hívták és megtehette volna?

– Azt mondta, fél a repüléstől, de biztos vagyok benne, hogy azok a dolgok, amiket ő itt elszenvedett, hozzájárultak a döntéséhez. Olyan válogatott szörnyűségeket kapott, hogy nem tudta újrakezdeni, ezért nem akarhatott visszajönni. Közben a végrendeletében azt
kérte, hogy itt temessék el.

Karády felé nagy tiszteletet érez Gregor Bernadett , aki úgy látja, jó, hogy sok előadás idézi meg a díva alakját 

– A nemrég elhunyt Kossuth-díjas filmrendező, András Ferenc 2003-ban felkérte a Szent Lőrinc folyó lazacai című fi lm főszerepére. Milyen volt vele együtt dolgozni?
– Nagyon szerettem azt a forgatást. Hálás vagyok neki ezért a munkáért. Közben azt gondolom, hogy lehet,
hogy a nem létező fi lmes karrieremben is szerepe volt. András Ferenc nagy rendező volt, én meg egy kis fruska. Eljött a színházba a megnézni. Utána meg felkért egy olasz-magyar koprodukciós fi lm főszerepére, és ezzel egyből elkapatott. Olyan magasra tette a lécet minden szempontból, hogy úgy éreztem, soha nem mennék el már egy castingra. Úgy gondoltam, hogy joggal érzem
megalázónak a castingokat, hiszen ismernek, és megtalálnak, ha rám van szükség. Később gondolkodtam, hogy jó-e ez a hozzáállás. Ha felkérnek, nagyon szívesen megyek, de nem megyek megmérettetni magam. Valószínű, nekem nagy lelki trauma, ha nem választanak ki, ezért nem hozom olyan helyzetbe magam, hogy nemet mondjanak nekem. Elismerem, nem biztos, hogy ez a jó hozzáállás, de így van. Hozzáteszem, generációs jelenség, hogy a művészeknek egyre inkább el kell adniuk magukat, de amikor én indultam a pályán, ez nem volt elvárás.

– Pedig a szépsége predesztinálná a gyakori film szerepekre…
– A főiskolán nagyon szép és csinos osztálytársaim voltak – Marozsán Erika, Kéry Kitty, Schell Judit – egy
általán nem lógtam ki közülük. Engem a megfelelési kényszer is hajtott, hogy magamnak és másoknak bebizonyítsam, hogy alkalmas vagyok a pályára.

– 2022-ben kapta meg a Magyarország Érdemes Művésze díjat. Mit gondolt, amikor megtudta a hírt?
– Éppen egy próbafolyamat közepén voltam, nagy érzelmi amplitúdóval dolgoztunk, és épp a gödör alján éreztem magam lelkileg. Hajnalban kaptam a felterjesztésről egy levelet. Úgy zokogtam, mint egy kisgyerek. Azt éreztem, hogy a Jóistentől jött egy hatalmas ölelés.