Bizonyára senki előtt nem ismeretlen az 1848–49-es forradalom és szabadságharc legendás székely ágyúöntője, azonos nevű leszármazottjáról azonban kevesen tudnak. Pedig a II. világháború és a Gulagok halálbirodalmát bemutató munkásságával bőven rászolgált a hírnévre. Ugyan abban a pár esztendőben, amíg a Csalogány utcában lakott, a ház nem az I. kerülethez tartozott, de ma már „sajátunkként” emlékeznünk az egykor a Vízivárosban élt író-újságíróról, dr. lemhényi Gábor Áronról.

Gábor Áron a híres szabadsághős öccsének, Gábor Imrének unokájaként, szülei harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot 1911. április 20-án, Kaposváron. Édesapját, Gábor Mátyást bíróként helyezték a Somogy vármegyei városba, ahol feleségével, Dienes Karolával egészen 1920-as nyugdíjazásáig éltek.

Ebben az évben a család Máriabesnyőre költözött, ahol a Damjanich utca 19. szám alatt vásároltak egy négyszobás családi házat. Itt meglehetős jómódban éltek az édesanya beretytyóújfalui 200 holdnyi földjének a jövedelméből és az édesapa nyugdíjából. Áron a gödöllői Minorita Gimnáziumba járt, és amellett, hogy jó tanuló volt, a sportok terén is remekelt: focizott és teniszezett (utóbbi sportágban egyszer állítólag ifjabb Horthy Miklóst is leiskolázta).

1929-ben leérettségizett, majd édesapja nyomdokain haladva jogi pályára lépett, és 1933-ban megszerezte a jogi doktorátust a Pázmány Péter Tudományegyetemen. A jurátussággal azonban még ebben az évben szakított és novembertől a 8 Órai Újságnál kezdett új karrierbe. Valószínűleg ekkoriban költözött végleg Budapestre, ám erről megbízható adat nem maradt fenn.

Ígéretes kezdetek

A sport iránti régi rajongása szakmai pályája elején sem hagyta el: főleg ilyen témájú cikkeket írt, sportújságíróként tartották számon, ám a labdarúgás, a vízi sportok és a sportlövészetről szóló tudósítások mellé hamar felzárkóztak a közéleti, a bulvárosabb, sőt a bűnügyi riportok, interjúk is. De még az utóbbi írásaiból is messze kitűnt tehetsége, líraisága mellett csak szociális érzékenysége, az elesettekkel és az igazságtalanságot elszenvedőkkel szembeni mély embersége nyilvánult meg erőteljesebben.

1936-ban több esemény is felkavarta az addig viszonylag nyugodt életét: márciusban egy, az országos hírlapok számára is témát szolgáltató párbajügybe keveredett, ahol szakmai becsületéért szállt síkra, sikerrel. Az áprilist édesapja halála árnyékolta be, októberben viszont már első házasságát ünnepelhette sóstai Horváth Etel grafikus és szobrászművésszel.

Revíziók krónikása

Az első valódi fordulatot az 1938-as év hozta el a karrierjében.

Az egyre éleződő európai légkörben ekkor két, Magyarországot is érintő határmódosításra került sor: a Harmadik Birodalmat Ausztriával március 12. és 13. között egyesítő Anschlussra, illetve a Felvidék egy részét hazánknak visszajuttató, 1938. november 2-án meghozott első bécsi döntésre. Gábor Áron kiküldött tudósítóként először kóstolt bele abba, hogyan alakítják a nagyhatalmi játszmák az országhatárokat, a népek és a kisemberek sorsait. Hibátlan érzékkel számolt be a német csapatok burgenlandi bevonulásáról, a nemzetiszocializmus elől menekülők Magyarországra törekvéséről és az üldözöttek számára legördülő első, hitleri vasfüggönyről.

Két hónappal a magyar revízió előtt már a német présben recsegő-ropogó Csehszlovákiából az anyaországba menekülő felvidéki magyar, szlovák és szudétanémet katonák megpróbáltatásairól írt helyszíni riportot, illetve a civil menekültek beszámolói alapján tudósított a csehek magyarellenes atrocitásairól, terrorisztikus akcióiról. Októberben pedig tanúja volt a Szudétavidék német megszállásának.

„Kassán a szél…”

A hónap közepén már a magyar honvédeket kísérhette a Sátoraljaújhely és Ipolyság elcsatolt vidékeinek visszavételére. Az első bécsi döntés aláírását követően a kassai bevonulásig tartó útról, majd Beregszász és Munkács visszatéréséről számolhatott be. Első kézből írt a ruszinok csehektől való, erőszakkal elfojtott elszakadási mozgalmáról és a magyar állam oltalma alá való tömeges meneküléséről.

1939-ben szemtanúként számolhatott be a január 6-ai, úgynevezett vízkereszti csatáról, amelyben a cseh hadsereg megpróbálta visszafoglalni a frissen határvárossá lett Munkácsot. Márciusban Cseklészről (ma Bernolákovo), az egyik olyan településről közölt búcsúriportot, amely rövid magyar világ után ismét csehszlovák uralom alá kényszerült.

Kárpátalja március 15–18-ai felszabadítása után helyszíni riportokat írt az újabb visszatért területekről. A korabeli budapesti telefonkönyvek tanúsága szerint ekkor már a Csalogány utca 4/a. alatti lakásába térhetett vissza a megbízatásáról, amely annak idején a II. kerülethez tartozott.

„Édes Erdély, itt vagyunk”

Az 1940. augusztus 30-án aláírt második bécsi döntést követő erdélyi bevonulásban már maga is katonaként, tartalékos karpaszományos őrmesteri rendfokozatban vehetett részt. Méghozzá nem akármilyen szerepben: a Fővezérség különleges csoportjának sajtóalosztályán teljesített szolgálatot.

E minőségében a Magyar Távirati Iroda és a Magyar Országos Tudósító számára írt helyszíni beszámolókat Észak-Erdély visszatéréséről. Emellett természetesen a 8 Órai Újságban is cikkezett a hazatérő területeken szerzett tapasztalatairól.

Ezt tekinthetjük utolsó nagyobb szabású „békebeli” tudósításának, amelyet a második világégés és annak keserű következményei kísértek.

Lemhény és a Gáborok

A háromszéki székely Gábor család lemhényi előnevét első őseinek, Andrásnak és Jakabnak köszönheti, akik 1510-ben jelentős adománnyal járultak hozzá a Kovászna megyei település templomának felépítéséhez. Lemhény emellett az első családi fészek is volt. Gábor Lászlóról 1614-ben esik említés; Gábor János pedig 1656-ban kapott székely lófői oklevelet. A család XVIII. században Berecken letelepedett ágából származott Gábor Péter, Háromszék vármegye alispánja, Gábor Áron őrnagy, illetve az ő második világháborúban hősi halált halt unokája, Gábor Péter csendőrezredes. Cikkünk főszereplője pedig a lemhényi ág sarja.

(Folytatjuk)