Folytatjuk a kerületünkhöz kötődő dr. lemhényi Gábor Áron író, újságíró élettörténetét, amely a most ismertetett szakaszában vesz igazán izgalmas, majd tragikus fordulatot, és vezet keresztül háborún, szovjet munkatáboron, a legvidámabb barakkon át egészen a nyugati emigráció keserűségéig.

Gábor Áron 1940-ben kóstolhatott bele a könyvek világába. Ekkor jelent meg az első olyan mű, amiben ő is közreműködött: a szovjet–finn téli háborút külföldi haditudósításokon keresztül bemutató Láttam a finn csodát című kötet.

Véres bakancsnyomokban

Egy év múlva már testközelből is megtapasztalhatta az „éles” háborús helyzeteket. 1941. április 6-án a német hadsereg lerohanta a Jugoszláv Királyságot, a 17-ei kapitulációig tartó hadműveletekben pedig a magyar csapatok is részt vettek.

Gábor Áron május elején utazhatott ki, hogy beszámoljon a szerbiai és a Magyarországhoz visszakerülő délvidéki területek helyzetéről. Megrázó tudósításokat írt a több ezer menekülővel együtt felrobbantott Száva-hídról, a szétbombázott Belgrádról, amelynek lakói „Stuka-lázban” ténferegtek az utcákon, és a szerb a zsidók azonnali munkaszolgálatra hurcolásáról.

Júniusban a Bácskába telepített bukovinai székelyek andrásházai újrakezdéséről számolt be, és azt is bemutathatta, hogyan lett „csetnik fellegvárból” újra magyarrá Szabadka.

A keleti fronton

Nem sokkal azután, hogy elhagyta a Délvidéket, a Bárdossy-kormány június 27-én hadat üzent a Szovjetuniónak. A hírlapíró azonnal jelentkezett haditudósítónak, július 1-jén pedig a Gyorshadtest nyomában léphette át a szovjet–magyar határt.

Gábor Áron a hadmozdulatok mellett a háborús területek lengyel, ukrán és orosz lakosságának szenvedéseiről is nagy részvéttel írt. Riportjaiból nemcsak a háborús nélkülözés, de a kisembereket is kizsigerelő kommunizmus abszurd emberellenessége is visszaköszön. A magyar előretöréssel egészen Krivoj Rogig jutott. Élményeiről még 1941 decemberében könyvet jelentetett meg Magyar haditudósító túl a Sztálin-vonalon címmel.

Az ezt követő évek csendesen teltek számára: igyekezett kipihenni a front viszontagságait, 1943-ban is alig jelent meg cikke. Ekkorra már számára is nyilvánvaló volt, hogy Magyarországra katasztrófát hoz a háború. Az 1944-es vészkorszak beköszöntével őt sem hagyta nyugodni a lelkiismeret, és üldözött zsidókat rejtegetett a máriabesnyői szülői házban, amelyben az ott élő nővére, Lívia segítette.

Budapest ostromának előestéjén sikerült Szegedre szöknie a fővárosból. A harcok elültével visszatért, és 1945 februárjáig a Polgári Demokrata Párt főtitkáraként próbált bekapcsolódni az új közéletbe, sikertelenül. Tisztségéről lemondott és a hónap végén Debrecenbe utazott. Ott felajánlotta szolgálatait a dálnoki Miklós Béla vezérezredes által irányított Ideiglenes Nemzeti Kormánynak. Itt nevezték ki a Magyar Vöröskereszt főtitkárává.

Út a szovjet halálvilágba

Ebben a minőségében – nem egyszer maga is a fogságot kockáztatva – végigjárta a magyarországi és romániai hadifogolytáborokat, ahol magyar honvédek sínylődtek. A katonák keserves körülményeiről jelentést készített, és lehetőségeihez mérten megszervezte a hadifogoly-kutató és -segélyező szolgálatot. Azzal, hogy a dokumentumot a Nemzetközi Vöröskereszt elé terjesztette, megpecsételte a saját sorsát.

1945. augusztus 7-én részben emiatt, részben pedig haditudósítóként írt könyvéért elhurcolták. A Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága szovjetellenes tevékenység és kémkedés vádjával előbb halálra, majd öt év szibériai kényszermunkára ítélte. Végül 15 évet töltött a Gulagon.

Szibériában előbb útépítésre fogták, majd az erdőgazdálkodásban lett emberi „gép, amelynek mindössze 30 deka fekete kenyér és két lötty leves a napi fogyasztása”. Időközben házasságot kötött egy orosz özvegyasszonnyal.

A kádári posványban

1959-ben látogathatott ismét Magyarországra, majd 1960-ban feleségével együtt hazaköltözhetett. Volt hírlapíró kollégái igyekeztek segíteni rajta: kapott egy lakótelepi lakást a fővárosban, és írhatott az Ország-Világ című képes hetilapba.

Az orosz asszony három év múlva elvált tőle, majd a lapnál is megszűnt az állása. Egy ideig az Országos Erdészeti Főigazgatóság sajtófőnöke volt, majd traktoros lett a visegrádi erdőgazdaságnál, de hamarosan onnan is eltávolították.

Türelemmel tűrte a csapásokat, és közben titokban elkezdte papírra vetni a Gulagon átélt borzalmakat. 1965-ben eljött a pillanat, amire évek óta készült: nem sokkal harmadik, Müller Emmyvel kötött házassága után, újdonsült feleségével nyugatra szökött. Münchenben telepedtek le, ahol politikai menedékjogot kaptak.

Az emigráció élő lelkiismerete

Az emigráns sors egyik legtehetségesebb krónikásaként és gondolkodójaként – előbb raktárosi munkája mellett, majd főállásként – a németországi Nemzetőr folyóirat újságírója lett. 1967-ben pedig sikerült megjelentetnie élete főművét, a Szibériai trilógia első, Az embertől keletre című kötetét.

1968-ban ezt követte a Szögletes szabadság, majd 1971-ben az Évszázados emberek. Műveit, anyagi nehézségei miatt csak 1975-ben adták ki angolul. A nyugati irodalmi életben ekkor már személyesen is jelenlévő Alekszandr Szolzsenyicin hírneve miatt Gábor Áron már nem kaphatta meg a megérdemelt nemzetközi elismerést és ismertséget. Munkáit így jó részt csak honfitársai olvasták (bár angol mellett számos nyelvre is lefordították, portugálul, spanyolul és németül is jelentek meg munkái).

A magyar emigrációban viszont mindenhol ismerték és nagyra becsülték. Olyan folyóiratokban publikált rendszeresen, mint a Chicago és Környéke, a Magyarság vagy az Új Világ. Fáradhatatlanul járta a világ minden táján a magyar közösségeket, és igyekezett dokumentálni életüket, illetve tanulságokat levonni sorsukból.

1974-ben e cél jegyében született az Ausztráliába szakadt magyarok életét bemutató Ázsia peremén című könyve. 1975-ben ismét kiadta második világháborús művét, 1978-ban pedig utolsó regénye jelent meg Túlélés címmel, amiben az 1960–65 közötti életét örökítette meg.

1982-ben még egyszer hazautazhatott az 1965-ben Gödöllőhöz csatolt Máriabesnyőre, hogy átvegye a Damjanich utcai házat elhunyt nővére családjától. Bár az élmény hatására tervezni kezdte a hazatelepülést, meggyötört szervezete hamarosan felmondta a szolgálatot: 1982. december 28-án hunyt el. Sírja a máriabesnyői temetőben áll.