„Annak ellenére, hogy a 30-as évei elején jár, már egy emberöltőnyi teljesítmény van mögötte” – e szavakkal méltatta Sebestyén Márta népdalénekes, előadóművész dr. Tóth-Vajna Zsombor orgona- és csembalóművészt, karmestert, orvost és párbajtőrbajnokot a Budavárért Emlékérem átadásán. A Kerpel- és Bach-fesztiváldíjas, idén Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett művésszel a Budavári Evangélikus Templom barokk orgonája előtt ülve beszélgettünk.

– Szeptember 4-én átvehette a Budavárért Emlékérem kitüntetést, mit jelent az ön számára ez az elismerés?

– Ez a kitüntetés számomra azért jelent sokat, mert 16 éve, amióta Miskolcon befejeztem a gimnáziumot, az I. kerület az otthonom. Egy ilyen helyi díj azért értékes, mert azt jelzi, hogy az a szűk közösség, ahol a mindennapjaimat élem, ahol a legtöbbet mozgok, elismeri azt a munkát, amit letettem az asztalra.

– A díjátadón úgy fogalmazott, hogy „az I. kerületbe hazatérni a legszebb dolog”. Valóban ilyen központi szerepet játszik Budavár egy olyan ember számára, aki sokat van külföldön?

– Ha valaki ennyire sokat utazik, akkor kicsit megunja, hogy egyfolytában egy bőröndből él. Számomra az I. kerület, a Szarvas tér, illetve a Szarvas-ház, ahol lakom, azért fontos, mert onnantól, hogy hazaérkezem a saját kis világomba, a saját ágyamban alhatok, béke és harmónia van. Budavár számomra a megpihenés helye.

– Miskolciként csak a továbbtanulás miatt költözött Budapestre, vagy egyéb kötődése is volt a fővároshoz?

– Édesapám eredetileg budapesti, édesanyám pedig marosvásárhelyi, ők itt találkoztak az orvosi egyetemen. Később Miskolcon kaptak munkát, mi már ott születtünk az ikertestvéremmel, Gergellyel – vele egyébként olyan szoros a kapcsolatunk, hogyha magamról mesélek, akkor is hajlamos vagyok többes számban fogalmazni, hiszen az életem majdnem minden lépésénél ő is jelen volt –, és egészen a középiskoláig ott is éltünk. A továbbtanulás kapcsán sem volt kérdés, hogy a főváros a cél, többek között azért, mert a nagymamánk is itt él, így nekünk mindig is ez volt a második otthonunk.

– Orgona- és csembalóművészként közismert, de emellett orvos és sportoló is. Melyik hivatást érzi a legjobban magáénak?

– Ez mindig változott. Eredetileg botanikus szerettem volna lenni. Emellett az általános iskolában elkezdtünk párbajtőrözni, amit nagyon sokáig igen komoly szinten űztünk. Viszont miután a zene megérkezett az életembe, döntenem kellett: vagy a pekingi olimpia, vagy a tanulás és a muzsika. Az utóbbi kettőt választottam. Amikor a felsőoktatás felé vettük az irányt, a szüleink tanácsára lettünk orvosok. Emellett alakult a zenei karrierem, ami mára az életem nyolcvan százalékát teszi ki. De elképzelhető, hogy a jövőben az orvoslás vagy a sport kerül előtérbe. Viszont az biztos, hogy negyven éves korom felett mindenképp szeretnék még elnyerni egy veterán párbajtőr világbajnoki címet!

– Mi volt az első zenei élménye?

– Édesanyánk rengeteget énekelt nekünk. Bár a szüleink Omegát és Illést hallgattak, az unokatestvéreink hobbi szinten zongoráztak, mi ennek hatására vágtunk bele a klasszikus zenébe. Az orgona 2001 környékén talált meg. Ekkor jártak nálunk amerikai rokonaink látogatóban, és elvittük őket a miskolci Deszkatemplomba, ami akkor épült újjá. Én lentről csodáltam az új orgonát, amikor a templom gondnoka megkérdezte, hogy tudok-e rajta játszani? Akkor már két éve tanultam zongorázni, úgyhogy a testvéremmel együtt kipróbálhattuk a hangszert, és az élmény „szerelem volt első látásra”. Ez hozta magával a többi történelmi billentyűs hangszert, a csembalót, a fortepianot és a klavikordot, az elmúlt három évben pedig a vezénylést.

– Milyen intézményekben csiszolta a zenei tehetségét?

– Miskolcon az Egressy Béni Zeneiskolában kezdtem a zenei tanulmányaimat. Ezt követte a Zeneakadémia, ahol orgona és csembaló szakon végeztem az alapképzést, majd Amszterdamban tölthettem el két évet a mestertanulmányaimmal. Jelenleg pedig Londonban, a Royal College of Music berkein belül csinálok egy doktori képzést már ötödik éve. 2025-ben szeretnék sort keríteni a védésre, és akkor egy olyan tudományos fokozatot – Doctor of Music – nyerhetek el, amelyet eddig csak a College nyújtott, és amelyet sajnos hamarosan megszüntetnek.

– Miért éppen a barokk zenére esett a választása?

– Az elejétől kezdve nagyon vonzott a barokk zene, főleg Johann Sebastian Bach művei, szerintem se előtte, se utána nem élt hozzá mérhető zeneszerző. Otthon volt egy hanglemezünk, amin egy belga csembalóművész az ő műveit adta elő, ez engem teljesen megbabonázott.

– 2015-ben saját zenekart is alapított, ami ebben a műfajban ad elő.

– Igen, a Harmonia Caelestis a mai napig egyre sikeresebben működik. A névadással Esterházy Pál nádor 1711-ben megjelent műve, a magyar barokk muzsika legnagyobb alkotása előtt tisztelegtünk. Legutóbb Belgiumban játszottunk, december 4-én pedig a Művészetek Palotájában lépünk fel, ahol az est első felében Bach és Dietrich Buxtehude műveit fogom játszani szólóban, majd a két zeneszerző kantátáit fogom vezényelni a saját együttesemnek. Február 15-én pedig a Karmelita Koncertek keretében Esterházy Pál és Henry Purcell műveit adjuk elő.

– A zenekarral fontos kulturális értékmentő munkát is végez, ennek mi a lényege?

– A Harmonia Caelestis részleteiből és Purcell műveiből több hangfelvételt is készítettünk már, illetve 2023-ban egy teljes lemezt szenteltem három, XVII–XVIII. századi, magyar kéziratos gyűjteményből összeválogatott olyan, töredékben fennmaradt billentyűs műveknek, amelyek eddig eredeti hangszereken nem szólaltak meg. Ez egy elfeledett magyar kultúrkincs megőrzésére tett kísérlet, amit, ha nem foglalkozunk az előadói gyakorlatával, egy idő után senki sem fog tudni újra autentikusan eljátszani. A következő öt évben össze szeretném gyűjteni és lemezre rögzíteni az összes ilyen művet, és könyvet szeretnék írni arról, hogyan lehet ma életre kelteni ezt a repertoárt.

– A vezénylés, a karmesteri hivatás hogyan kapott szerepet a zenei működésében?

– Eredetileg a testvérem találta ki, hogy karmester szeretne lenni, és hogy egy hangszer helyett 80-100 muzsikusra szeretne egyszerre hatni. Nekem korábban Amszterdamban gyakran kellett kisebb zenekarokat, kórusokat a csembaló mellől vezényelnem, számomra ez is lökést adott ebbe az irányba. A vezénylés során ki kell lépnem a saját hangszer jelentette buborékból, és ki kell tudnom terjeszteni az akaratomat akár egy nagyobb együttesre is. Introvertált emberként nekem ez volt a legnagyobb kihívás ebben a műfajban, de nagyon szívesen csinálom, mert teljesen más, mint a szólójáték, sokkal nagyobb önbizalmat igényel. Itthon először 2011-ben a Nádor Teremben vezényeltem zenekarnak és énekes szólistáknak, és akkor jöttem rá, hogy számomra sokkal izgalmasabb, ha énekesek is csatlakoznak a vezényelt zenéhez, mert ez sokkal jobban megfog, mint a csak tisztán hangszeres előadás. Szerintem egyébként a legcsodálatosabb hangszer pont az énekhang, amivel a legszebb kihívás dolgozni.

– Önbizalomban pedig nemigen lehet hiány, hiszen nem mindenki képes úgy előadni, hogy ahhoz III. Károly brit uralkodó is gratuláljon. Hogy történt mindez, milyen út vezetett azokhoz a londoni koncertekhez, amelyek után ilyen elismerésben részesült?

– Károly az uralkodócsalád többi tagjához hasonlóan nagy zenerajongó, emiatt hívtam meg két orgonakoncertemre: februárban a Westminsteri apátságba, illetve júniusban a Szent Pál székesegyházba. Sajnos a király személyesen egyiken sem tudott részt venni, de ezért is kaptam tőle azt a két levelet, amelyekben megköszönte és megtisztelőnek nevezte a meghívást, és nagyon sok sikert kívánt a jövőre nézve. Érdekesség, hogy az apátság és a székesegyház történetében is én lehettem az első magyar, aki ott szólókoncertet adhatott.

– Magyarországon vagy külföldön szeret jobban fellépni?

– Szerintem mindenki otthon szeret a legjobban játszani, mert ott a közönségben nagyobb valószínűséggel ülnek olyanok, akik ismerik a munkásságát, szeretik a zenéjét, külföldön viszont mindig kicsit idegenlégiósnak érzi magát az ember. A külföldiek szemében az én koncertem sosem lesz olyan kiemelt esemény, mint Magyarországon. Külföldön ezért valamilyen szinten mindig könnyebb szívvel játszom, kevésbé izgulok, viszont amikor itthon vagyok, annak mindig tétje van, kicsit stresszesebb, felelősségteljesebb, mert itt hibátlant, gyönyörűt és maradandót szeretnék nyújtani a hazai közönségnek.

– Mikor találkozhat Önnel itthon legközelebb a közönség, és mik a tervei közeljövőre?

– A már említetteken túl a szeptember 14–22. közötti Ars Sacra Fesztiválon adok hat koncertet, jövő januárban testvéremmel a Savaria Barokk Zenekart vezényeljük, tavasszal pedig a Régi Zeneakadémián játszom Purcell- és Händel-darabokat. Március 20- án pedig a Harmonia Caelestis-szel mutatjuk be Händel Rómában keletkezett olasz kantátáit a Zeneakadémián. Emellett szeretnék utazni, amennyit csak lehet! Habár az elmúlt nyolc hónap nem a pihenésről szólt, de a kemény munka kifizetődő volt: a Budavárért Emlékérem és a Magyar Arany Érdemkereszt nemcsak ennek az időszaknak, hanem annak az évtizednek szólt, ami azóta telt el, hogy kiléptem a Zeneakadémia kapuján.

DÍJÁTADÁS

Szeptember 4-én adták át a Budavárért Emlékérmeket és a Tóth Árpád műfordítói díjat a városházán.

Idén Incze Ildikó Budapestért díjas színésznő, a Várnegyed Galéria egykori vezetője; dr. Hoppál Mihály Széchenyidíjas etnológus, folklorista és dr. Tóth-Vajna Zsombor Kerpel- és Bach-fesztiváldíjas, Magyar Arany Érdemkeresztes csembaló- és orgonaművész, karmester, orvos, vívóbajnok részesültek kitüntetésben. A Tóth Árpád műfordítói díjat Márton László József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja díjas író, költő, műfordító, tanár vehette át.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/16. számában)