Idén rangos műfordítói díjjal ismerte el Márton László munkásságát a Budavári Önkormányzat. Ennek apropójából kérdeztük az író, műfordítót a Budavárhoz fűződő viszonyáról, szakmai pályafutásáról, illetve mestersége kulisszatitkairól.

– Milyen jelentőséggel bír az ön számára, hogy 2024-ben elnyerte el a Tóth Árpád műfordítói díjat?

– Örülök, ha megbecsülik a munkámat, de egy Tóth Árpádról elnevezett díjat önmagában is élmény átvenni. Középiskolás koromban is szerettem az ő költészetét, nagyra becsülöm a műfordításait. Ráadásul a lánya, Tóth Eszter a családunk barátja volt, gyakran megfordult nálunk. Tóth Árpád unokájával, Hollós Mátéval pedig ma is tartjuk a kapcsolatot.

– Az I. kerülethez milyen személyes kötődés fűzi?

– Mindenkinek van személyes kötődése az I. kerülethez. Sosem laktam itt, de élénk gyerekkori emlékem, hogy ott állok a Bécsi kapunál, Buda visszavívásának emlékműve előtt, minden betűt el tudok olvasni rajta, de mégsem értem a szavakat. Ekkor magyarázták el nekem, hogy latinul van a szöveg. Buda visszavívása szerepel a Testvériség című regényemben is. Attól kezdve pedig, hogy 1985 nyarán az Országos Széchényi Könyv tár a Várba költözött, én heti négy-öt napot töltöttem ott. De a XII. kerületi lakásunkból nagyszerű kilátás nyílik rá, így minden napi szemlélője vagyok a Várnegyednek.

– Mindig is írói, műfordítói pályára készült?

– Már kisgyerekkoromban író akartam lenni, csak még nem tudtam, hogy ezt így hívják. Az általános iskolától kezdve minden szabadidőmet írással töltöttem. Fokozatosan tanultam meg, hogy minden műfaj másképp alakítja ki magát: amikor elhatároztam, hogy elbeszélő leszek, rá kellett jönnöm, hogyan jön létre egy regény; ezt meg kellett ismételnem a dráma műfajával, majd a műfordítással is. Utóbbival egyébként szerencsém volt, mivel a XVI.-XVII. századi német nyelvet a ma használatossal egy időben sajátítottam el. 1977–78-ban, a Magyar Néphadseregben töltött idő alatt született meg az első regényem. Az ELTE-n magyar-német-szociológia szakos hallgató ként végeztem, az idősebb, irodalomértő barátaim – Margócsy István és Reményi József Tamás – pedig sokat segítettek abban, hogy tényleg író lehessek.

– Melyik volt az első műfordítása?

– A Helikon Kiadó igazgatója, Molnár Magda megkért, hogy fordítsak valamit az 1983-as Luther-emlékévre, én pedig az Asztali beszélgetéseket választottam. Ez egy érdekes, de nehéz szövegcsoport, amiben a teológián túl Luther a mindennapi életről, politikáról, gazdaságról és a természetről elmélkedik, illetve a személyiségének impulzív kitörései is megjelennek benne.

– Melyik művön dolgozott legutoljára?

– 2020-ban jelent meg a Nibelung-ének a Kalligramnál, amely a világirodalom egyik kimagasló remekműve. Bár az alkotója ismeretlen, nagyon jól rekonstruálható a szerzői koncepció: az író a szövegben szereplő borzalmas jelenetekkel el akart rettenteni a vérontástól.

– Melyik a kedvenc műfordítása?

– Mindig az, amelyiken épp dolgozom. De, ha lefordítottam egy művet, annak a tanulságait később is hasznosítani szoktam, így a műhöz és a szerzőhöz fűződő vonzódásom is megmarad.

– Vélekedése szerint mi egy műfordító szerepe?

– A műfordító közvetítő. A fordítás egy kommunikációs folyamat a fordító és az olvasó között, de a szerző és az olvasó között is; amelyben a fordítónak a háttérben kell maradnia. Ennek látszólag ellentmond, hogy szerintem jobb az erős fordítói koncepció, mint a gyenge, és jobb, ha a fordító gondol valamit a szerzőről és a műről, mint az ellenkezője. Az a jó, ha a tudatosan hozzuk meg a mű által kijelölt fordítói feltételrendszerrel kapcsolatos döntéseket.

– Mennyire érezheti magáénak a fordító a fordítását?

– A fordító akkor jár el helyesen, ha nem tolakszik a szerző és a mű elé. Ne a művet, hanem azt a lemondást érezze a sajátjának, amellyel a legjobb tudása szerint közvetíti azt a rekonstruált képet, amit a műről nyerhet.

– Hogy hasznosítja műveiben a fordítói tapasztalatokat?

– Amikor megismerem egy író észjárását, azt nem utánzom, hanem megnézem, mi az, ami napjainkban rezonálhat belőle. Emellett úgy olvasok, mintha írnék, illetve úgy írok, mintha olvasnék: mérlegelem, hogy az adott író mit csinálhatott volna másképpen, a saját szövegeimet pedig úgy kezelem, mintha azok más által írt olvasmányok lennének. A kettőnek a libikókája az, amit én a legjobban tudok egyensúlyozni a kortárs magyar irodalomban.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/12. számában)