A Budavári Önkormányzat képviselő-testülete idén Incze Ildikót is Budavárért Emlékéremmel tünteti ki. A Szomszédok Klarisszájaként mindenki számára ismert, tehetségét számos filmben és színházi darabban évtizedekig csillogtató színésznőt az I. kerületi önkormányzati rendezvények elmaradhatatlan előadójaként, 2011 és 2020 között pedig a Várnegyed Galéria háziasszonyaként zárhatták szívükbe az itt élők.

– Mikor indult el a színészi pályán, és mi vonzotta a mesterség felé?

– Eredetileg nem készültem színésznek, de az ilyen döntésekhez mindig az irodalom és annak szeretete adja az első lökést. Kovásznai gimnazistaként volt egy magyartanárom, aki szavalóversenyeken indított, majd tagja lettem a színjátszó csoportnak. Ezeknek az élményeknek a hatására felvételiztem a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetemre. Úgy voltam vele, ha valóban tehetséges vagyok, akkor elsőre felvesznek, ha nem, akkor nem próbálkozom többet. Szerencsére sikerült egyből a bekerülnöm, ami azért nem szokványos.

– Milyen út vezetett Erdélyből Magyarországra és a budai Várnegyedbe?

– 1985-ben jöttem át Magyarországra. Eredetileg eszembe sem jutott eljönni Erdélyből, de akkoriban éltük azt a rettenetes Ceaușescu-korszakot, amit nagyon nehéz volt magyarként elviselni. Az akkori vőlegényemet – a mostani férjemet – orvosként román vidékre helyezték, egyszerűen képtelenség volt, hogy egy városban élhessünk. Nem volt más megoldás, Magyarországra kellett jönnünk, ami elég kalandosan sikerült. Névházasságot kellett kötnöm, mert akkoriban, ha az ember legálisan akart áttelepülni, hozzá kellett mennie egy magyar állampolgárhoz. A névférjemmel mindent előre megbeszéltünk, szegénynek le kellett jönnie, el kellett játszania az esküvőt, majd végig kellett várnia a három évet, mire én megkaptam az állampolgárságot. Nekem ebben egy nagyon aranyos, örök várbéli lakó, „anyósom”, Hazai Lili néni segített. Ők a Ruszwurm cukrászda felett laktak, hozzájuk jöttem névfeleségnek. Ehhez a mostani férjemmel fel kellett bontsuk az eljegyzésünket, majd ő is megnősült, aztán mindketten elváltunk és végül együtt kezdtünk új életet. Pár évig ugyan más kerületben éltünk albérletben, de a sors úgy adta, hogy 1989-ben visszakerülhettünk a Várba, a mai Nándor utcába – oda született a gyermekünk –, majd onnan költöztünk ide, a Lánchíd utcába.

– Mit jelent az ön számára ez a városrész?

– Az otthonra találást. Mivel ez egy kis kerület, itt nagyjából mindenki ismeri egymást.

– Akkor nem véletlen, hogy az évek során ön is szerves részévé vált az itteni kulturális életnek. Ennek mi a története?

– Amikor még a székesfehérvári színházban játszottam, sok kerületi eseményen is felléptem, ezeken ismertük meg egymást Nagy Gábor Tamás polgármester úrral. Amikor 2010-ben el kellett jönnöm Fehérvárról, ő ajánlotta fel, hogy 2011-től vegyem át a Várnegyed Galéria vezetését, mivel az elődöm épp elment szülni. Én eleinte megijedtem, hiszen egy galéria vezetése nagyon más műfaj. Szerencsére hamar belejöttem, mert nemcsak az intézménnyel kellett foglalkozni, hanem a kerületi kulturális eseményeket és megemlékezéseket is szerveznünk kellett. Havonta rendeztünk kiállításokat – összesen száznál is többet –, ezek olyanok voltak számomra, mintha színházi prömierek lettek volna: a műtárgyak szállítását kellett felügyelni, ki kellett találni, hogy hogyan nézzen ki a kiállítás, művészeket, zenészeket kellett szervezni, a vendégekkel kellett törődni, én pedig, ha úgy éreztem, odaillő verset mondtam. De sosem tekintettem magamra vezetőként, én tulajdonképpen mindenes voltam, a galéria háziasszonya.

– Mik a legkedvesebb emlékei ebből az időszakból?

– Nagyon nehéz annyi gyönyörű rendezvény közül egyet is kiemelni. A legtöbb kiállítást igyekeztük évfordulókhoz, ünnepekhez kötni: nagyon szerettem például az ’56-os szabadságharc 60. évfordulójára szervezett kiállítást, amelyre a kerületben élők hozhatták be a különböző emléktárgyaikat, de a Hadtörténeti Múzeum segítségével egy korabeli irodát is berendeztünk, Sztálin-szoborral és mindenféle használati tárggyal. Újlaki Dénes színészkollégám, aki maga is elítélt volt, mesélt az akkori élményeiről a megnyitón. De természetesen a kerületi művészeket is mindig megtiszteltük a kiállítási lehetőségekkel. Rieger Tibor Kossuth-díjas szobrásznak is rendeztünk tárlatot. Arra külön emlékszem, hogy az ő koronázási palást domborművét, ami 2017 óta a Mária Magdolna-templom romjai között látható, daruval kellett beemelni a galéria udvarára.

– Ugyan az elismerést még nem adták át, de a képviselő-testület idén önt is Budavárért Emlékérem kitüntetésben részesítette. Ennek milyen jelentősége van az ön számára?

– Évekig konferáltam a Budavárért Emlékérem díjátadó ünnepségeit, de akkor álmodni se mertem arról, hogy én is megkaphatom egyszer ezt a kitüntetést. 2015-ben Nagy Gábor Tamás felterjesztésére elnyertem a Budapestért díjat, de amikor megtudtam, hogy méltónak találtak a Budavárért Emlékéremre, kis híján elájultam. Utólag tudtam csak meg, hogy a Budavári Lakosok Szövetsége és a szintén emlékérmes Janotti Judit már vagy háromszor is felterjesztettek. Külön köszönöm nekik, hogy nem felejtettek el. Ez számomra egy visszajelzés. Színésznő is az adás öröméért lettem, mert annak is csak akkor van értelme, ha az ember érzi, hogy magából tud valamit nyújtani a közönség felé. Most azt a szeretetet kapom vissza az I. kerületiektől, amit remélem én sugároztam feléjük. Ez egy hatalmas megtiszteltetés, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/10. számában; fotók: Kőrösi Tamás)