2025. 02. 15.
időjárás

Idén szeptember 4-én dr. Hoppál Mihályt, a Magyar Tudományos Akadémia Széchenyi-díjas etnológus, folkloristáját, sámánkutatót is kitüntették a Budavárért Emlékéremmel. A neves szakemberrel otthonában beszélgettünk arról, mit jelent számára az I. kerület, és milyen jelentőséggel bír a munkássága.

Idén megkapta a Budavárért Emlékérmet, mit jelent az ön számára ez a kitüntetés?

– Minden elismerés jólesik az embernek. Ki ne szeretné, hogy értékeljék az élete során végzett munkát? De az elismerések mérföldköveket is jelentenek az ember életében, én is így gondolok erre a díjra.

– Mióta él az I. kerületben?

– 1967 óta élek itt, előtte sárospataki diák voltam, amire nagyon büszke vagyok. Ott is laktunk sokáig, utána költöztünk a fővárosba. Két dologban nagy szerencsém volt: hogy kivel kötöttem össze az életemet, és hogy hol sikerült letelepednem. Az otthonom régen egy tanácsi lakás volt, amit még édesanyámmal sikerült elcserélnünk. Nagyon szeretem, hogy tágas, jó adottságú, a könyvek és a kéziratok mellett még egy műteremnek is jut benne tér.

– A képzőművészet is fontos szerepet játszik az életében?

– Igen, nemrég újra elkezdtem foglalkozni a képeimmel is, amik nagy örömet és megnyugvást adnak nekem. Úgy szoktam fogalmazni, hogy én nem festek, hanem képeket csinálok. A fontos alkotóelemeket beapplikálom a képekbe, ezért neveztem el ezt az irányzatot „etno applik-artnak”. Ez tulajdonképpen a néprajzi tárgyaim gyűjteménye is. Így legalább nem a lakásban porosodnak szanaszét, hanem megtalálták a helyüket.

"Etno applik-art"
„Etno applik-art”

– Ez a fajta művészi habitus is hozzátartozik a budai polgári életvitelhez?

– Tulajdonképpen igen. Hála Istennek, hogy még van a fővárosnak egy olyan kerülete, ahol polgárok élnek. Mert szép dolog a nemzetköziség, de ahogy láttuk, történelmileg nem vezetett túl messzire. Számomra – Márai Sándorhoz hasonlóan – a szülővárosomban, Kassán kezdődött a polgári lét, ahol nagyszüleim lakásában nevelkedtem, a főtéren. Édesapám orvos volt, ez is ezt a tudatot erősítette bennem, ami egyfajta erkölcsi biztonságot jelent az Isten, haza, család megkérdőjelezhetetlen koordinátarendszerében.

Dr. Hoppál Mihály
Dr. Hoppál Mihály

– Mit jelet az ön számára I. kerületinek lenni, mi fejezi ki ezt a legjobban?

– Amikor még nem volt hivatalos ünnep március 15-e, akkor néhány barátommal – Jankovics Marcell rajzfilmrendezővel, Szemadám György festőművésszel és dr. Kelemen András orvos, publicistával – elhatároztuk, hogy mi akkor is meg fogjuk ünnepelni e falak között. Hogy az esemény fényét emeljük, kitaláltuk a Március 15. Emlékérmet. Ezt végül 30 éven keresztül adományoztuk, a hazáért tett szolgálatokért azoknak, akik szerintünk megérdemelték. Ez kicsit játék is volt, de komolyan is vettük, akárcsak a kommunista államhatalom, amely a ház környékén parkoló autókból leste, kik vesznek részt az összejöveteleinken. Az embernek vannak kötelezettségei a haza irányába, ezt sosem szabad elfelejteni. E nélkül az ember gyökértelen. Én bejártam a fél világot, de ezt sosem felejtettem el, ahogy az I. kerületet sem, ami mindig emlékeztet erre a kötelességre.

A Március 15. Emlékéremhez járó elismerő dokumentum
A Március 15. Emlékéremhez járó elismerő dokumentum

– Az etnológusi, folklorista munkássága is kötődik Budavárhoz?

– Igen, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársaként a Budai Várban található Néprajzi Intézetben dolgozhattam. A külföldi látogatók mindig el is ájultak, hogy az akkori, szocialista Magyarországon mennyire megbecsülik a tudományt. A Szovjetunióban, Kínában és Koreában is ugyanezt tapasztaltam, ahová a cserekapcsolatok révén juthattam ki kutatni.

– Miért épp a sámánizmus kutatását választotta a szakterületéül?

– Fatalistán hangzik, de szerintem az ember élete előre eldöntött. Számomra azt jelölte ki a sors, hogy megörökölhettem megboldogult Diószegi Vilmos kutatási területét. De örültem, hogy az élet így hozta, hiszen rengeteget utazhattam, és mindenhol nagy szeretettel fogadtak, akár Szibériában, akár Kínában, akár Koreában, akár a török vidékeken, vagy a Kaukázusban. Ennek a presztízse csak akkor kopott meg kissé, amikor már leáldozóban volt a Szovjetuniónak. De, hála égnek, a kollégákkal ugyanolyan jó barátok maradtunk, és tettük a dolgunkat.

Relikviák a messzi Keletről
Relikviák a messzi Keletről

– Hogy nézett ki a helyszíni kutatómunka?

– A kinti kollégák nagyon készségesek voltak, elkalauzoltak a saját, ismerős sámánjaikhoz, nem nekem kellett hónapokat töltenem a felkutatásukkal. Ott helyben lehetőség volt a néprajzi anyaggyűjtésre, fényképezhettem, sőt még filmeket is forgathattam. A lehetőségek széles tárháza nyílt meg előttem. Úgy látszik, ebben is szerencsés voltam.

– Akadtak azért kalandos helyzetek is?

– Hogyne! Volt, amikor ott találtam magamat a világ háta mögött, mindentől távol, és csak reménykedhettem benne, hogy egyszer tényleg megérkezik értem a vendéglátóim autója. De az sem ártott, ha az ember nem ijedt meg az erősebb italoktól, mert ezeken a vidékeken ez szerves része a vendéglátásnak, ami szintén tud érdekes helyzeteket szülni, és embert próbáló is egy idő után.

Dr. Hoppál Mihály

– Miben látja a sámánizmus jelentőségét egy olyan korban, ami lekicsinyli, vagy tagadja a jó értelemben vett spiritualitást?

– Ha az embernek nincsenek hiedelmei, akkor nem tud rendszerben gondolkodni a világról, nem lesz világképe, nem tud közösséghez tartozni. Magyarként az ad magyarságtudatot, ha kicsit is ismerjük ezt a rendszert. A sámánok egyik fő feladata, hogy az emberi és a szellemek világa között szimbolikus utazásokat tegyenek és közvetítsenek. A saját munkámat is ilyen, Nyugat–Kelet közötti sámánutazásként, egyfajta népi diplomáciaként fogtam fel. Mert a néprajz a közös kulturális kapcsolódási pontokat keresi, aminek rengeteg gyakorlati haszna is van. Minket, magyarokat keleten szinte mindenhol testvérnépként tartanak számon. Még olyanok is, akik amúgy nem szívlelik egymást, mint a kínaiak, a koreaiak és a japánok. Ez nem csak kulturális téren jelent kapcsolódási lehetőséget, de abban is gyakorlati szerepet játszik, hogy milyen gazdasági kapcsolatokat tudunk kialakítani a térségben. Mert akik a testvért látják bennünk, előbb fognak velünk üzletelni, mint mondjuk a csehekkel.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/19. számában. Fotók: Kőrösi Tamás)

bannerhely
© minden jog fenntartva - várnegyed magazin 2025