Kati szenvedélyes kutyamentő, és leginkább a nagytestű kutyákat szereti. Füles befogadásával komoly feladatot vállalt. A fotó alapján azt hitte, hogy jámbor leonbergi pásztorral van dolga, de amikor találkoztak, kiderült, hogy kaukázusi juhászkutya, amely még gondoskodó nevelés mellett is lehet kiszámíthatatlan. A tabáni hegyoldalban találkoztunk, ahol összetartó kutyás kör játszik együtt délutánonként.

Az Őze padnál futunk össze, nem messze az ’56-os emlékműtől, ez azért fontos helyszín, mert a padot a kutyások állították. „Először az Őze kő jött létre, Őze Lajos ugyanis itt tanulta a szerepeit. Az öreg kutyás társaság oszlopos tagja volt Őze Ildikó, Őze Lajos özvegye is. Kisebbik kutyámat, Pindurt – csivava tacskó keverék – tőle örököltem” – meséli Kati.

Az említett kisebbik kutyát, Pindurt nem kell csalogatni, mert pillanatok alatt hanyatt vágódik a lábunk előtt, ahogy a gazdi mondja „azonnal eladja magát”.

Nem így Füles, aki szinte meghódíthatatlan, egyszerűen mert őt védelemre és önállóságra tenyésztették. Egy Győr melletti faluból érkezett, senki nem törődött vele, hat évig oltást sem kapott, elég rossz állapotban volt. Alkoholista gazdájának halála után a szomszédok etették, félt tőle az egész falu. Arra tartották, hogy riogassa az embereket, nem ismeri az érintést, nem érti a közeledést.

A leonbergis állatmentők találták meg Katit, akinek a kutyamentés a szenvedélye. „Akkor halt meg az előző kutyám. Férjem fél a kutyáktól, de lementünk, hogy megnézzük. Bekábítottuk Fülest – akit akkor még Sziránónak hívtak –, arra kértem a többieket, hogy ha előbb ébredne fel a kutya, mint hogy hazaérünk, szálljanak ki az autóból, és fussanak, mert ezt a »csatát« nekem kell megvívni.”

Végül a kertben ébredt a kenneljében, ahova Kati bemerészkedett mellé és csendesen ült órákig, hagyta, hogy az állat néhányszor körbejárja. Nem támadta meg és nap mint nap közelebb engedte magához. – Az állatorvos azt mondta, altassuk el, annyi más kutya van még, aki gazdira vár. Én azt mondtam, „azokért mások felelősek, Fülesért én vagyok” – meséli Kati.

Másfél éve van nála és azt állítja, még ennyi idő és megszelídül. „A férfiakkal bizalmatlan, hiszen a gazdája megverte néha, a férjem ezért még tart tőle. De jó társként tudja, hogy ez a mániám, és egy jó házasságban kell, hogy a partner elfogadja, hogy olyan elfoglaltsága legyen a társának, ami leköti az energiáit.”

Füles rövid pórázon sétál, néha szájkosarat is kap, hiszen még vigyázni kell, nehogy támadjon. Érdekel, hogy viszonyul Pindurhoz. „Pindur személyiségfejlődésének nagyon jót tett Füles jelenléte. Korábban séta közben odarohant a nagyokhoz, beszólt nekik, azok meg néha jól megkergették. Amióta Füles velünk van, rájött, hogy egyes kutyáknak foguk is van. Otthon tudomásul veszik egymást, de nincs kapcsolatuk. A kaukázusiak olyanok, akárcsak az immunrendszer. Őket arra tenyésztették ki, hogy nagyon kemény kutyák legyenek, ha napokra egyedül hagyják őket, akkor is tudják, hogy mi a feladatuk.” Időközben elvonul mellettünk egy agár, a másik oldalról egy szálkás szőrű vizsla, de tovább megy. Ismerik Füles reakcióit. „Soha nem fog játszani, de el fogja tűrni őket.”

Kati nem emlékszik, hány elhagyott kutyust fogadott be. Tizenötöt biztosan. Legnagyobb sikere egy öreg, kilenc és fél éves leonbergi, akinek egy lencse beültetéssel a látását is visszaadta, majd a rendszeres játékkal az életét. „Ha egy évet is visszakaphatnak a hányatott sorsú állatok, azzal az életüket adjuk vissza.”

(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/21. számában)