Nem vagyok Pongó!
Esti fényekben szúrtuk ki először a világító fehér dalmatát, Oriont a Tóth Árpád sétányon, és amikor másodszor ugyanitt találkoztunk, megtudtuk, milyen messziről jött, mára pedig a turisták között éli mindennapjait.
Kristóf és Orion történetének minden része tetszik, de talán a legszebb mégis a találkozásuk, abban pedig az intuíciók sora, és az azokra való fogékonyság. Rómában volt, amikor elhaladt előtte egy fekete-fehér dalmata és ez a jelenet annyira beégett a tudatába, hogy onnantól ő is ilyet szeretett volna.
Itthon megtalálta a dalmatamentőket, ami egy tudatos erős, odafigyelő társaság, ott látta meg Oriont, akit akkor hagyott el a családja Debrecenben. Első látásra érezte, hogy kialakult közöttük valami, el sem akarta hinni, hogy ilyen gyorsan megtalálta akit keresett, az örökbefogadási folyamat óta pedig egymás hű társai. Vélhetően Orion tekintete kétévesen is éppen olyan megejtő volt, mint ma, amikor közel tízéves.
„Vizuális művészetekben jártas reklámszakemberként, a fekete-fehér asszociációk eleve közel állnak hozzám. Érdekes utólag rácsodálkozni, hogy mi viszi az embert el a párjához.” Noha Kristóf nem tartozik a „101 Kiskutya generációhoz”, hiszen a fi lm a nyolcvanas évek gyerekeit szólította a mozikba, lépten-nyomon ezzel az összevetéssel találkozik. Ezért is került Orion nyakába a „Nem vagyok Pongó!” (a főszereplő kutyus neve) biléta. Tény, hogy a nyolcvanas években az amerikai animációs film miatt vált divatkutyává a dalmata, ma meg alig-alig látni. Gazdája nem nagyon érti, hogy miért vannak kutyafajták körül divathullámok, de észrevette, hogy máig a 101 kiskutya vagy a Mancs őrjárat későbbi animációs filmre asszociálnak Orion láttán. „Az volt az alapvető felvetésem, hogy ő nem egy otthoni állat, hanem társ: eljön majd velem mindenhova. Azzal, hogy a munkába is magammal tudom vinni, része lett minden olyan dolognak, ami én vagyok” – meséli Kristóf.
Mivel a reklám világában dolgozik – és a kutyát nem csak mi találtuk fotogénnek –, volt már MVM reklámban és a Pesti Est címlapjára is felkerült, sőt egyszer az Év irodakutyája címet is megkapta.
„Két éves koráig több gazdija volt, mindenhonnan kimászott, amikor elhoztam egy igazi lázadó volt véres orral, mondhatni a kamaszkorát élte. Mostanra inkább tudományos gondolkodót látok benne: örökké mintha számolna, filozofálna, nincs üresjárat, valamin mindig töri a fejét” – mondja a gazdi.
Engem meg az érdekel, milyen volt a hányattatott gyerekkor után a főváros előkelő kerületébe beilleszkednie. „Az első volt, amit megtanítottam neki a járdaszabály és ezt precízen tartja. Ebben a kerületben különösen sok olyan dolog van, mint a kis szűk utcák, keskeny járdák, a rengeteg turista, ami akadályozhatja kutyával a közlekedést.”
A fajta történetéhez tartozik, hogy egykor postakocsi követő volt Dalmáciában. Rossz tulajdonsága a makacsság, esőben például alig lehet kikönyörögni, de napozni imád. Nem véletlen, hogy a Tóth Árpád sétányon találkoztunk először, mert a turista részekre sokat járnak.
„Alapvetően én rakpartos kutyázó vagyok, nagyon szeretem a Batthyány tér környékét és onnan egészen a Lánchídig elgyalogolni. Reggel, délben és este az a látkép, számomra olyan, mint a francia impresszionisták képei, minden percben változik, nem lehet betelni vele. Van egy visszatérő körünk: Ostrom utca, Szabó Ilonka utca, Halászbástya, Franklin lépcső. A Halászbástya alatti rész, az a sok kis utca számomra a Vár esszenciája, bája.”
Elmondta, ha utazik, a szubkultúráján keresztül ismeri meg a várost. A kutyások itt, Budapest I. kerületében egy ilyen réteg: sajátos színét ismerhetjük meg rajtuk keresztül a városnak.
A cikk megjelent a Várnegyed 2024/18. számában