A hetvenes évek szűk levegőjéből egy még fojtottabb atmoszférájú világba ment képzőművészetet tanulni: Prágát választotta a Képzőművészeti Főiskola túljelentkezése miatt. Lelkében és alkotásaiban máig meghatározóak maradtak azok a hatások amik idegenben érték. Luzsicza Árpád grafikusművész a Batthyány utcai műteremlakásában fogadott minket, festményei, grafikái és szobrai, sajátos „tájai” között.

Néhol még az eredeti színes üvegeket őrző, gyönyörű szecessziós műteremlakásában találkoztunk Luzsicza Árpád grafikussal, aki a nyolcvanas évek óta él az első kerületben. Hatalmas, félig becsomagolt festmények és grafikák mindenütt, egy minimalista formavilágú alkotó világába csöppenünk: élénk színű, játékos és ironikus műalkotásainak kavalkádja, visszatérő színes alakzatok, emlékdarabok veszik körül.

Egy kocka alakú fa szobrot tesz elénk az asztalra, mint mondja, ez ő maga, jellegzetes szakálla szürke kis pontokkal kirakva, sehol egy arcvonás. Bár megállapítjuk, hogy nem tűnik szögletes típusnak, mégis valahogy a művész személyisége benne van ebben a figurában.

Luzsicza Árpád: „Ez én vagyok!” Fotó: Tóth Tibor

Arról beszél, hogy nem is lehetett volna más útja, mint a képzőművészet felé elindulni, hiszen műteremben nőtt fel. Édesapja Luzsicza Lajos festőművész, grafikus, édesanyja Jaszenovics Ágnes rajztanár volt. „Bennem volt a vágy és a lehetőség az alkotásra” – fogalmazott. Noha a kertészetin kezdte, eleinte pedig szobrász szeretett volna lenni, végül grafikusként végzett. „A művészeti ágakat nem lehet szétválasztani, párhuzamosan jelen van a munkáimban” – mondja.

Kamaszként az I. kerületben csatangoltak barátaival, amikor belebotlott a Széll Kálmán téri kalefosokba, az 1960-as évek végén és a hetvenes évek elején a Fekete Holló kisvendéglő volt a törzshelye. Innen ismerte az egész várbéli fiatal társaságot, akik között több zenész és képzőművész is megfordult. „Abban az időben az ipar- és képzőművészeti felvételi úgy nézett ki, hogy egyedül a fővárosban volt felsőfokú oktatás és mindössze néhány tucat embert vettek fel a mintegy nyolcszáz jelentkezőből. A Fő utcai rajzkörbe összeverődtünk, minden évben 2-3 embert onnan is felvettek. Ott hallottunk a lehetőségről, hogy akiknek nem sikerül a felvételi, az a szocialista országok valamelyik akadémiájába közvetlenül is felvételizhet. Akadt, aki Berlinbe, Drezdába, Varsóba ment, én a Prágai Képzőművészeti Akadémiára jelentkeztem, mert akkor már turistaként minden évben jártam oda. Azt kell mondanom, sokkal jobbak voltunk, mint a helyiek, így elsőre felvettek. Állami vonalon is lehetett felvételizni, azonban az kicsit bonyolultabban ment. Még az útlevelet is megtarthattuk, ami akkoriban nagy dolognak számított” – idézte fel emlékeit lapunknak a művész.

A Luzsicza családnév szláv gyökerű, régi magyar vezeték név, érdekesség, hogy a művész a Károly-híd mellett, a Lužického semináře utcában lakott fiatalon Prágában. A zárt, felülről irányított hazai kulturális közegből kiszakadva, sokkal keményebb rendszerbe csöppent a hetvenes évek végén. Kezdve azzal, hogy egy évre katonának vitték akkortájt a fiatalokat, mindenkinek rövid haja volt. „Szokatlan volt ez nekem, mert akkor már hosszú hajam volt, de minket külföldieket nem zavartak a sörözőkben a rend fenntartói. Lépcsőházakban, sportcsarnok hátsó részén szerveztünk kiállításokat.

A Batthyány utcai műteremlakás

Két óra múlva megérkezett a rendőrség, és szaladnunk kellett a helyszínről a képekkel együtt. El sem tudjuk képzelni, hogy micsoda diktatúra volt a cseheknél. Itthon a politika nem zavart be annyira akkor már a művészeti oktatásba, szabadabb teret adott a művészeti törekvéseknek. A prágai egyetemen a tanárok teljesen mellettünk álltak: ha a valakinek meggyűlt a baja a rendőrséggel, azért biztosan kiálltak az oktatók. Minden védelmet meg kaptunk az iskolától, az alkotás és a műterem pedig egy külön sziget volt. Szürke, poros utcák között jártunk és bementünk a kapualjba, ott volt az élet, és a sörözés” – mesélt a prágai élményeiről Luzsicza Árpád.

Érdekes megfigyelni, hogy ez az ottani „túlfegyelmezett” légkör mennyire táplálta a benne élő gyermeki naivitást, a kissé kedélyeskedő, ironikus, felszabadult képek alkotását.

„Talán azóta is bennem van a cseh hatás. Ezt nem tagadom” – ismerte be.

Hazatérve a nyolcvanas években a Fiatal Művészek Klubjában több kiállítást szervezett cseh kortársaknak, akiknek tiltott volt a nyugat, és felszabadító volt itt kiállítani, mert Budapesten úgy érezték, nyugatra érkeztek. Előkerül egy plakát a Bástya galéria szabadtéri tárlatából, amit 1983 rekkenő hőségben a Halászbástyánál rendeztek meg.

A nyolcvanas évek kiállítása a Várban rajzon  Fotó:Tóth Tibor

A Szent István szobor körüli kiállítás egy performansszal párosult: kádba helyezett hal volt a paravánok között kiállítva, amit vörös lécekkel fedett le az alkotó. „Egy korabeli cikkben úgy írtak róla, hogy szép, de nem ide való, hanem olyan helyre, ahol kevesebb ember láthatja. A nyolcvanas években egyébként nagyon elterjedtek voltak a performanszok. Leültem a kád végébe, bedobtam pár márkát, a turisták pedig utánozni kezdtek. A Bem Rockparthoz tartozott ez a kiállítás-sorozat, ők szervezték a május elsejei nagy koncerteket is a Tabánban” – mesélte. A Kex együttes legendás énekesével, Baksa-Soós Jánossal együtt járt a Rákóczi Ferenc Gimnáziumba, kezdetben haverja, majd testvérének, Luzsicza Ágnesnek a férje lett az underground zenei élet meghatározó alakja. „Baksa-Soós János megjelenése valóban szúrta a hatalom szemét. Egy alkalommal a Bimbó úton egy katonai dzsip üldözte, felszaladt a járdára és alig tudtak elugrani előle. Ma már nehéz a fiataloknak elmagyarázni, mennyire más világ volt akkor, akadt példa arra, hogy egyedül mentem az utcán és a rendőr belenyírt a hajamba” – hozott abszurd példát a szocialista hatalom működéséről a művész. Luzsicza Árpád a Vizivárosban egyébként ugyanúgy otthon van, mint Prágában vagy Óbudaváron a vidéki házában.

Képi világában az úton lét ugyanolyan fontos elem, mint a való életében. Ezen az úton sok-sok visszatérő motívum, emlékdarabka tűnik fel újra és újra. Fák és villanyoszlopok, felhők és szélmalmok, gyárkémények és létrák, nem ritkán égig érő lajtorják. A létra minta gyakori alkalmazásának elsősorban szimbolikus jelentése van, összefüggésben a képenként változó jelrendszerekkel, de méreteivel és színeivel az alkotás értelmezését is segíti.

Stilizált tájai behatárolhatatlanok, gondolattöredékek, amelyeket az emlékek építenek és emelnek ki, tesznek egyes részleteiben hangsúlyosabbakká, néhol akár a képkeretből is kiszabadulva.

Idén a Grafikusművészek Szövetsége januári kiállításain kívül több országos kollektív kiállításon tervez részt venni, így a szegedi Nyári Tárlaton, a Szobrász Biennálén, és lányával, Luzsicza Fannival is lesz egy közös kiállítása nyáron az erdélyi Gyergyószentmiklóson.

Fotók: Tóth Tibor

(A cikk megjelent a Várnegyed 2025/5. számában)