Viszontagságos körülmények közepette lépett trónra IV. Károly 1916. december 30-án a többség még nem sejtette, hogy a magyar királyság intézményének utolsó rezdüléseit látja maga előtt, és hogy IV. Károly megkoronázásával véget ér az évezredes hagyomány. Az első világháború komor árnyékában lezajlott ceremónia mostohagyermekként élt és él a magyar emlékezetben, hiszen napjainkig egyik közjogi berendezkedésnek sem állt érdekében, hogy a nemzeti emlékezet homlokterében tartsa az ünnepélyes eseményt, amely így kevésbé ivódott be a magyar köztudatba.

1916 november 21-én, 68 évnyi uralkodást követően elhunyt I. Ferenc József császár és király, akiről alattvalói már szinte azt hitték, hogy örökké ő áll majd az Osztrák–Magyar Monarchia élén. Utódja, Habsburg–Lotaringiai Károly főherceg sokak szemében nem testesítette meg az agg uralkodó által képviselt erényeket és az erőt. A koronázási ceremónia lebonyolításában kulcsszerepet játszó gróf Bánffy Miklós emlékirataiban szintén csak „alig ismert fiatalemberként” hivatkozik a későbbi IV. Károlyra.

Előkészületek és kihívások sora

Bánffy visszaemlékezéseiből azt is megtudjuk, hogy már a budapesti koronázás szervezése is komor hangulatban telt. December 1-jén délelőtt került sor az első előkészítő tanácskozásra a Budai Várban, ám a résztvevők többsége inkább amiatt aggódott, nincs-e rokonuk vagy ismerősük az aznap hajnali herceghalmi vasúti katasztrófa 72 halálos áldozata és számos sérültje között. A hazai politikai elit amúgy is feszült állapotban várta a ceremóniát. Az ellenzék nehezen fogadta el, hogy nádorhelyettesként gróf Tisza István miniszterelnök helyezheti a leendő uralkodó fejére a Szent Koronát.

Amellett is többen érveltek, hogy halasszák 1917-re a szertartást, ám végül a sürgető hangok győzedelmeskedtek. De komoly kritikák érték az ünnepségen felavatandó aranysarkantyús vitézek névsorát is. A szervezés során Bánffyra mint díszlet- és kosztümtervezőre, illetve tapasztalt színi direktorra – Nádosy Imre igazságügyi miniszteri tanácsos, főszervező mellett –, a koronázás művészeti vezetése hárult, ami igen hálátlan kötelességnek bizonyult: „Rettenetes föladat volt. (…) Huszonhat nap, télen, fagyban, alig nyolcórányi napvilággal, háború idején, midőn csak olyan anyagokkal lehetett számolni, melyek valahol raktáron vannak, és csak azokkal a művészekkel, akik nincsenek valamelyik fronton.”

1867 fonala mentén

A koronázás menetrendje jelentős részben Ferenc József trónra lépési ceremóniáját igyekezett alapul venni. Az 1867-es rendezvény külsőségeit a háborús helyzet miatt nem lehetett teljes egészében reprodukálni, az események helyszínét is kizárólag a Várnegyedre korlátozták.

A menetrend a következőképpen festett: az uralkodópár december 27-én érkezett Budapestre; 29-én zajlott a mindenre ki terjedő főpróba; 30-án pedig reggel fél 7-kor a Gellért-hegyről leadott díszlövések jelezték az Országgyűlés ünnepi ülésének kezdetét, amely szentesítette a koronázás tényét, majd a főrendek – rendőrök és katonák sorfalától övezve – 6 óra 40 perckor már el is indultak a Várba.

A budapesti és az udvari előkelőségek után a királyi pár díszhintaja háromnegyed 9-kor gördült ki az Oroszlános udvarról, a mai Szent György utca–Dísz tér–Tárnok utca–Szentháromság tér útvonalon a Mátyás-templomig. Itt már Csernoch János hercegprímás várta az érkezőket.

Felcsendült Liszt Ferenc 1867-es remekműve, a Koronázási mise. A királynét báró Hornig Károly veszprémi püspök koronázta meg, a király fejére pedig Tisza és Csernoch közösen helyezték a Szent Koronát.

Ezt követően Károly király kezébe adták a jogart és az országalmát, majd Tisza a trónszékhez vezette az uralkodót, és elkiáltotta: „Éljen a király!” Odakint ekkor eldördültek a Citadella ágyúi, a katonák sortüzet adtak, odabent felcsendült a Himnusz. Külön érdekesség, hogy templomban magáról a koronázási aktusról sem film- sem fényképfelvétel nem készülhetett, így erről csak festmények és rajzok maradtak ránk.

A kétórás mise végeztével következett a koronázás világi része: az aranysarkantyús vitézek avatása, majd a Szentháromság-szobor talapzatánál emelt ideiglenes emelvényen elmondott királyi eskü, amely pontban 12 órakor ért véget.

IV. Károly innen ezüstpatkós, fehér lova hátán, díszmenetben indult a Szent György téren lévő koronázási dombhoz, fején a Szent Koronával, vállán a királyi palásttal, oldalán a koronázási karddal. A királynak lovon kellett felvágtatnia a dombra, és a négy égtáj felé suhintania Szent István kardjával, így jelezve, hogy megvédi az országot, bármely irányból fenyegesse is veszély.

Ezzel a koronázás nyilvános része véget is ért, már csak a koronázási ebéd – ennek fogásait a királyi pár csak megtekintette, de nem fogyasztotta el, helyette a rászorulóknak adományozták – és a koronázási vacsora volt hátra, amelyen az arisztokrácia tagjain kívül a diplomáciai meghívottak vettek részt.

A pompa karmesterei

A Koronázási Ünnepélyt Megszervező Bizottságot Jekelfalussy Zoltán kamarás, miniszteri tanácsos vezette. A szervezet forgalmi, rendészeti, tribünjegyi, illetve művészeti és műszaki albizottságokból állt. A legnehezebb feladata a Bánff y vezetésével működő negyedik egységnek volt, amelynek előadója Kertész K. Róbert miniszteri osztálytanácsos volt.

A tervezési munka négy építészre – Györgyi Dénesre, Kós Károlyra, dr. Lechner Jenőre és Pogány Móricra – hárult, de a munkálatokban számos más művész és iparos működött közre, a fizikai munka egy részét pedig orosz hadifoglyok végezték. A bizottság tagjait a nagy napon fehér díszbot különböztette meg a tömegtől, amelynek csúcsát a Szent Korona faragott mása díszítette.

A rend nélküli lovagok

Az aranysarkantyús vitéz a középkortól kezdve a magyar királykoronázások után Szent István király kardjának érintésével felavatott lovagok megnevezése és rangja. Az 1916-os koronázásra készülve Tisza általános felháborodást keltett a hadseregben azzal, hogy 50 fiatal tartalékos tisztet jelölt a méltóságra.

A közvélemény a nyilvánvaló nepotizmuson is megbotránkozott, hiszen a jelöltek között miniszterek rokonai is voltak. Az egyébként egytől egyig érdemes katonák közül végül 47 tudott megjelenni a számukra jeles napon.

(Folytatjuk)

(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/22 számában)