Miután lapunk előző számában áttekintettük a tragikus sorsú IV. Károly 1916. december 30-ai megkoronázásának előzményeit és a ceremónia menetrendjét, itt az ideje sorra venni trónra lépésének kevésbé ismert mozzanatait. Az emlékezetes eseménysort több olyan apróság is tarkította, amelyek nem adtak okot a bizakodásra: egy rejtélyes merénylet gyanúja, a borongós időjárás és a közvélemény kritikája mind kockázatot jelentettek.

Az Országgyűlés ünnepi ülésétől, a Mátyás-templomi koronázáson át, a koronázási dombi kardvágási ceremóniáig és az ezeket követő, nem nyilvános protokolleseményekig mindent aprólékosan megtervezett a gróf Bánffy Miklós vezette művészeti és műszaki albizottság. Az első világháború árnyékában zajló eseménysorozat azonban nem várt kihívások elé állította a szervezőket.

Hogy milyen baljóslatú történések zajlottak a ceremónia hátterében, azt jól érzékelteti a Mátyás-templom fűtését és világítását korszerűsítő Bánó László gépészmérnök emlékiratából is ismert két momentum, egy valószínűsíthető merényletkísérlet és egy furcsa baleset.

Az oltár előtti, 5 méter átmérőjű lámpakoszorú felhúzásakor vették észre, hogy az alkotmányt tartó négy drótkötélből valaki kettőt mélyen bevágott. Ha ezt nem javítják ki idejében, a lámpák biztosan leszakadtak volna, potenciálisan maguk alá temetve a királyi párt. Az sosem derült ki, hogy szándékos szabotázsról volt-e szó, de a merénylet gyanúja is elég volt ahhoz, hogy rendőrök vizsgálják át a templomot.

Emellett a főoltár fölött palástszerűen elhelyezkedő sátorba rejtett négy díszlámpa egyike a december 29-ei főpróbán felrobbant, üvegtörmelékkel szórva tele a környezetét. Hogy ez a nagy napon ne fordulhasson elő, a rendezők sebtében egy 8–10 milliméter vastag, csiszolt üveglapot készíttettek, amellyel lezárták az oltár feletti teret. Ennek az üveglapnak érdekes sorsa lett, amiről Bánffy Miklós így számolt be emlékirataiban: „Egy dolog történt, amit a babona felkapott volna, de amelyről azt hiszem, alig tudott valaki. Az a hüvelyk vastag üveglap, amely az oltár fölötti sátor világítását elzárta, a hőségtől kettérepedt, és alighogy a templom végleg kiürült, csapóbárd éllel lezuhant az oltárra.”

Krúdy Gyula egy másik balszerencsés momentumról is fellebbentette a fátylat 1924-ben: „A felkenés és a koronázás közötti, körülbelül tízperces idő alatt történt az a fatális dolog, amelyről az akkori magyar újságírók kegyeletesen hallgattak. (…) A koronázási mise azon ceremóniája után, amidőn a hercegprímás a király jobb karját felkente: a király lelépdelt az oltár lépcsőjén. És a második lépcsőfokon megcsúszott. Megingott alakja. Tisza oldalról egy lépést tesz feléje, mintha segítségére akarna sietni. A hercegprímás elsápadva, megmerevedve tartja áldásra nyújtott kezét. Megingott a király, de nem esett el.”

A koronázási dombon tett kardvágás kapcsán viszont már csak utólag, 1920 táján terjedt el, hogy a Szent Korona megbillent a király fején. Ezt a korabeli fényképek és a koronázásról készült, több mint egyórás filmdokumentáció is cáfolja.

A vári környezet

A Várnegyed akkori épületeinek elrendezése szintén okozott némi fejtörést a szervezőknek. Szablya János művészeti szakíró a Koronázás és művészet című tanulmányában kitér rá, miért lett a tervezettnél végül szegényesebb a díszlet.

A vári terek új, ideiglenes ékei a Szent Koronát tartó alakokkal, illetve lovas szobrokkal díszített, fehérre meszelt, nemzeti színű szalagokkal befont és fényfüzérekkel összekötött, címeres pilonok lettek volna. Az idő rövidsége miatt azonban ezek jó része el sem készült. A koronázás napja előtt egyre rosszabbra forduló időjárás miatt pedig sokan aggódtak, hogy a szél a meglévő elemeket is a lovak útjába sodorhatja, tragédiát idézve elő.

Így végül a kőoszlopok csak a Szentháromság tér peremén, a Tárnok utcában és a koronázási menet útvonalának egy részén állhattak fel, a többi szakaszon fából ácsolt, szerényebb változatokat helyeztek ki. A rossz idő a házakról is sok díszt leparancsolt, de a Szentháromság téren és az útvonal főbb épületein így is maradhatott a pazar látványt nyújtó zászlóerdő.

A templomi berendezés kritikája

Szablya János azt is leírja, hogy a legtöbb kifogás épp a koronázás fő színhelyét, a Mátyás-templom belsejének kialakítását érte, mivel sokan nem értették, miért kellett átalakítani az eleve pompás belső teret a ceremónia kedvéért.

A fő szempont – mint az egész eseménynél – itt is a vizualitás volt, így még ha idegenül is hatott, ahhoz, hogy a több száz vendég lásson is valamit a fő attrakcióból, lépcsőzetes tribünöket kellett emelni a templomhajókba. Ehhez viszont el kellett bontani az eredeti padsorokat. Emellett egységes és királyi pompát sugárzó megjelenésre volt szükség, amihez a templom belsejét bíbor, arany és fehér színekbe öltöztették. A bíbor díszítés szokatlan formákban való elhelyezéséhez a fényviszonyok miatt is szükség volt az alapvetően sötét belső térben.

„Látszólag igénytelen és mégis nagyon jól ható egységes díszítési motívumot teremtettek a művészek azzal is, hogy a bourbon-pármai liliomot, az apostoli keresztet és a régi Mária-zászlók láng-jelképét különféle változatokban alkalmazták” – fogalmaz Szablya.

A Szentháromság-szobor és a koronázási domb

Pogány Móric építész ötlete volt, hogy a királyi eskü színhelyéül kiválasztott Szentháromság-szobrot ideiglenes, barokkos emelvénnyel egészítsék ki, amelyen a király, az egyházi méltóságok és Tisza István miniszterelnök is jól láthatók lehettek a tömeg számára. Az emelvény terveit Pogány készítette el, a megfeszített tempóban folyó munka és a végeredmény pedig Rákos Manó szobrászmester tehetségét dicsérte.

A Szent György téri kardvágási ceremónia színhelyéül szolgáló koronázási dombot Kós Károly tervezte, amely formavilágában hasonlított I. Ferenc József 1867-es koronázásának hasonló építményéhez (ez a mai Széchenyi István téren állt).

A hagyománynak megfelelően a halom az ország minden vármegyéjéből az ünnepélyre szállított földből épült, és a négy égtáj felé néző, négy feljárata volt. Utólag sokan kritikával illették azt a döntést, hogy a koronázási dombot az esemény után elbontották, mert a jól sikerült alkotás szerintük akár állandó dísze is maradhatott volna a budai várnak.

A nemzet nászajándéka

A koronázáshoz kapcsolódó tárgyak között kivételes darabot képezett „a nemzet nászajándékát”, 50-50 ezer aranyat tartalmazó, Bánffy Miklós által tervezett ezüst láda. Ennek tartalmát – a bankett 19 fogásával együtt – szociális célokra ajánlotta fel az uralkodópár.

A láda tetején látható díszítő angyalokat és a koronát pedig Telcs Ede szobrász és éremművész formálta meg. Az alkotás a mai napig megtekinthető a Nemzeti Múzeumban.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2025/01 számában)