Mesterségek sorozatunk ezúttal egy Mészáros utcai kis cipészműhelybe látogatott el. Az üzlet tulajdonosával, Toller Józseffel a varrógép kattogó zaját meg-megszakítva beszélgettünk emberek cipőhöz fűződő viszonyáról, a kézügyességet igénylő szakmák jövőjéről, és arról, hogy honnan is lehet ismerős egyeseknek a goiservarrott cipő.

Épp egy 110 év körüli ősöreg, ám tökéletesen működő Singer varrógép előtt ült, amikor megérkeztünk. A táskavarrást nem megzavarva, rögtön a szakma gyakorlatának mélyén találjuk magunkat. De vajon hogyan működhet még egyáltalán egy ilyen gépmatuzsálem? A mester szerint a felújítása már csak az alkatrészek legyártásával képzelhető el, és kérdéses, hogy meddig van meg a hozzá szükséges szaktudás és akarat. Ez a varrógép egyébként teljesen mechanikus – mutat a kézzel és lábbal is meghajtható részekre Toller József, az üzlet tulajdonosa és szakembere.

A gép magát a cipőjavítást is rögtön történelmi kontextusba helyezi, hisz sokakban él még valamilyen romantikus múltbeli kép (talán Csoszogi, az öreg suszter miatt) a szakmáról. Pedig aki manapság csak lábbelik javításából akar megélni, az hamar bezárhatja a boltot. Ma ugyanis már mindenkinek nagyon sok cipője van. A nagyobbrészt műanyag sportcipőket egyszerűen kidobják, ha kilyukad, és csak azt a lábbelit javíttatják, amelyik a tulaj számára valamiféle többletértékkel bír. Klasszikusan ilyen a túrabakancs, amelynek – jellemzően bőr – felsőrésze önmagában is nagyobb érték. Ezekhez egy-egy talpcserét még megcsinál, de vannak kifejezetten erre szakosodott vállalkozások, a hozzá szükséges alapanyag-beszerzési forrással, így nála nem ez a fő csapásirány. Igazából nincs is már fő profil, teljesen hektikusan változik, hogy éppen táska- és cipőjavításra, vagy kulcsmásolásra van nagyobb igény. Merthogy ezen a három pilléren nyugszik a 33 éve elketyegő üzleti modell.

A sors hozta így

Bár ő maga épp a rendszerváltás hajnalán fejezte be a cipőipari technikumot, a Duna Cipőgyár megszűnt, mire munkába állt volna. A cipőgyártás (amit tanult) persze nem azonos a cipészettel, ezt iskola mellett tanulta meg egy idős mestertől anno Hűvösvölgyben, az inaskodásért még egy kis zsebpénzt is kapott. Aztán amikor a sors úgy hozta, hogy saját lábra kellett álljon, jó hasznát vette. A felszínen maradás titka – ezt hamar felismerte – a profilbővítés volt. Ennek megfelelően a 11 éve működő kis Mészáros utcai műhelyben zipzárcsere és táskajavítás mellett késeket, ollókat is élez, sőt kulcsokat is lehet másoltatni. Ez utóbbi mikéntjét egy olyan idős lakatostól tanulta meg, aki a hozzá szükséges gépeket is maga készítette. Meg is nézhettük, mire kell a művelet során fi gyelni. Három kulcsmásoló gép áll a pulton: a cilinderes, a tollas, illetve a fúrt kulcsok másolásához használható. A speciális védett kulcsokhoz és a mai autók kulcsaihoz azonban nincs nyerskulcs, ezeket nem lehet másolni. Az úgynevezett proxy „kulcsokat”, csipogókat viszont igen. Rögtön mutat is egy ilyen kettévágott, érintéses kapunyitó korongot, amelyben rézhuzalos, 125 kHz-en működő tekercs van. Ezeket egy egyszerű kis készülékkel lehet klónozni. A tudása azonban a zárakra már nem terjed ki, a zárba tört kulcshoz lakatost kell hívni. A cipők meg táskák mellett nem is lenne rá ideje.

A goiservarrott cipő

A technikumban már 20 éve megszűnt a képzés, az idős mesterek nyugdíjba mentek, de az elsorvadás érdemi részét Toller József abban látja, hogy a szülők által a gyermeküknek elképzelt jövőbe már nem illeszkednek hézagmentesen a manuális ügyességet igénylő munkakörök. A tendencia világos, elég megnézni, hogy Németországban kik végeznek ilyen munkát (nem a németek) – jegyezte meg kiábrándultan, hozzátéve, hogy ma még egy ilyen kisvállalkozás fedezi a működtetőjének megélhetését, de például egy alkalmazottat már nem lehet belőle kigazdálkodni. Az emberek hozzáállása is megváltozott. „Itt vannak azok a cipők, amiket behoztak javításra, de nem jöttek értük”. Előleget nem kér, mert annak a könyvelése is csak vinné az időt, neki pedig minden egyes behozott darabbal dolga van, ez nem olyan, mint a kereskedelem, ahol szinte időveszteség nélkül lehet egyszerre több árut értékesíteni. A családi indíttatás azért lendületben tartja, hisz apai nagyapja is cipőfelsőrész-készítő volt, otthon saját műhelyében dolgozott, a ragasztó szagával együtt szívta magába a javítások iránti szenvedélyt. A nyolcvanas években persze még nem a cipők, inkább a biciklik, motorok szerelése vonzotta, de a kézzel megoldható problémák iránti fogékonyság innen eredeztethető.

S ha már a nyolcvanas évek – rákérdezünk Bereményi Géza Frontátvonulás című lemezének egyik történeti szálában felbukkanó, Sas elvtárs által hordott „hatalmas, fényesre suvickolt goiservarrott cipő” mibenlétére. Mint rögtön rá is vágja, az idősebbek jól ismerik ezt a strapabíró lábbelit, amelynek a talpa több rétegből áll. A rámát először – többnyire kézzel – hozzávarrják a felsőrészhez. Egy következő varrással a köztalphoz, a harmadik körbevarrással pedig a járótalphoz. Igazi kézműves eljárás, következésképp igen drága az így készült cipő. Búcsúzáskor még leemel a polcról néhány miniatűr lábbelit, apró csizma kaptafát, aprólékos kézimunkáról tanúskodó báli cipőt. Látszik mindegyiken a kor, meg persze az is, hogy amikor ezeket készítették, a bőr, a csiriz, a varrás és a hozzáadott sok-sok munkaóra eredménye sokak számára többet jelentett még, mint egy pár cipő.