Kezdő képzőművészeket, és már befutott alkotókat is bemutat a Várfok utcai Fest;Tisztít Galéria, amely befogadó jelleggel, nonprofit alapon működik a Vár oldalában közel tíz éve. A galéria tulajdonosa, Csáky Attila filmproducer szerint a kis kiállítóhely meghitt levegőjét, és azt a – főként az 1990-es évekre jellemző – véletlenszerűséget, ami a különböző művészeti területekről érkezők találkozását itt megteremti, nagyon szeretik a képzőművészek. Egy ilyen alulról szerveződő megnyitó alkalmával találkozhatott ezen a pár négyzetméteren Pintér Béla színházcsináló és az amerikai filmsztár, Billy Zane (Titanic, Twin Peaks) is, amelyet egy kortárs alkotó rajzban is megörökített.

– Egy valamikori patyolat nevét őrzi a kiállítóhely?

– Nagyon régtől már ruhatisztító lehetett itt, ami a 2000-es években kisvállalkozásként működött. Ez a gyönyörű kobaltkék alapon fehér Fest;Tisztít felirat el volt takarva, mi a felújítás alatt bukkantunk rá. A múlt század első felében készülhetett a tábla, ami annyira megtetszett nekünk, hogy meghagytuk. El is dőlt, hogy Fest;Tisztít Galéria lesz a neve.

– Mi motiválta, hogy még alig ismert, fiatal képzőművészeket állítson ki?

– Szecsanov Martin operatőr barátommal kezdtük el működtetni a helyet galériaként, mert szenvedélyünk a vizuális kultúra és a képekben való gondolkodás. Az volt az elhatározásunk, hogy olyan művészeket fogunk kiállítani, akiket szeretünk, becsülünk és a megjelenéssel segíteni szeretnénk a pályájukat. Akár autodidakta művészeket is támogatunk, ezért is van annyi új, fiatal feltörekvő alkotó nálunk, hiszen nekik még nincs annyi lehetőségük a megmutatkozásra. Kezdettől, teljesen nonprofit alapon működünk. Szakmámat tekintve filmproducer vagyok, közben a Színház és Filmművészeti Egyetemen főgyártásvezető lettem, a galéria fenntartása pedig a szenvedélyem. Nemcsak kezdő művészek, de elismert, Munkácsy-díjas alkotók is szerepeltek már nálunk, szeretik ezt a teret. Kicsi, mégis átlátható a helyiség jó az atmoszférája és a tágabb környezete, a Várfok utca is. Akár az alkotó is kaphat egy kulcsot és én is gyakran itt vagyok kisebb rendezvényeken. Két éve váratlanul egy gyors lefolyású, gyógyíthatatlan betegségben meghalt a társam, Martin. Egy évig nem tudtam kinyitni, annyira mélyen érintett a tragédia.

– A film világából indult és a ‘90-es években a Mongúz Stúdió alapítójaként nemzetközi képzőművészeket tudott meghívni Magyarországra. Így kapcsolódott a képzőművészet és a film a pályáján. Mi volt ez az alkotóműhely?

– Kezdő huszonévesként éppen, amikor nagy reményekkel megérkeztünk a filmgyárba, mint akik meg fogják hódítani a filmművészetet, jött a rendszerváltás és széthullott a MAFILM. Egy pillanat alatt az utcán találtuk magunkat. Néhányan összeállítunk és létrehoztunk egy alkotóközösséget, amiben független filmeket akartunk csinálni. Akkoriban estek szét a gyárak, és a Róbert Károly körúton egy ilyen gyárépületet kiszemeltünk és megkaptuk használatra. Ebben a loft-épületben kezdtünk tárlatokat szervezni.

– Sokan nosztalgiával tekintenek a rendszerváltás hajnalára, amikor egyik napról a másikra szerveződtek alkotóműhelyek, alulról jövő kezdeményezések születtek. Mi mindent lehetett akkoriban megvalósítani?

– Annyira kiegyensúlyozatlan volt még a terep, mert minden alakulóban volt. A fiatalos pimaszságunkkal benyitottunk a gyár igazgatójához, aki ebben a privatizáció előtti átmeneti időben átadta nekünk az egyik gyárépület kulcsát. Akkor születtek olyan kezdeményezések, mint amikor az amerikai fotóművészt, Joel-Peter Witkint közösen meghívtuk a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába, a kiállítást pedig az említett loft térben készítettük elő, és közben rengeteg filmanyagot forgattunk vele. Máig nincs megvágva, de ígérem, lesz még film a Joel-Peter Witkin budapesti látogatásáról. Így készítettünk filmet akkor a Gilbert&George (a body art nemzetközi hírű alkotói – a szerk.) világhírű alkotópárosról is, akik harminc évvel később a Ludwig Múzeumba is eljöttek, és akkor forgattunk egy paralel filmet róluk. Nagyon intenzív időszak volt, tele lelkesedéssel és ambícióval, ami aztán – ahogyan körülöttünk a világ – némiképp megváltozott.

– A Bereményi Géza rendezte 2002-es Hídember főgyártásvezetője volt. Fordulópont ez a pályáján?

– Ezt a filmet máig az egyik legnagyobb szabású hazai filmként tartják számon. Széchenyi sorsának bemutatásával egy olyan történetbe és korba csöppentünk bele, ami megidézett egy világot – felső arisztokráciát Pest-Budán és Bécsben –, ami már nyomokban sincs. Olyan miliőt kellett nyolcvan napon keresztül mozgatnunk, aminek minden részlete egy gazdag, fényűző világba vezet. A filmben a magyar színésztársadalom színe-java szerepelt. Olyan iskola volt ez nekem, ami után nehéz lett volna visszamenni gyártani, a film gyártása felért egy akadémiával, ezért döntöttem úgy, hogy független leszek. Létrehoztam a saját cégemet és ebben a formában dolgozom azóta. Emellett három éve az újjáalakuló Színház-és Filmművészeti Egyetemen elvállaltam a főgyártásvezetői posztot, majd egy éve intézetvezető-helyettes lettem a Zsigmond Vilmos Mozgóképművészeti Intézetben.

– A Naphegyre költözött a mozgóképintézet. Kapóra jött, hogy a volt Duna Televízió épülete üresen állt? Hogy fejlődik ez az oktatási bázis?

– Segítség volt az újraindulásban, hogy a hajdani műtermeket, vágószobákat már kialakították, így felújítás után campusként is jól működik. Egy 150 éves intézményt, aminek a szellemisége mindig is magas minőséget képviselt, szükséges volt a mai technikához felzárkóztatni. A filmipar évente változik, megújul, csak győzzük követni.

– Tavaly egy LED stúdió épült az intézetben, mit jelent ez a filmeseknek?

– A virtuális stúdió úgy vetít sivatagot, operaházat, bármilyen hátteret, hogy amikor a kamera mozog a színész körül, a háttér is megmozdul, tehát azt imitálja, mintha valódi térben mozogna. A Dűne című Oscar-díjas film is virtuális műhelyben forgott. Az, hogy ennyire korszerű stúdió van az egyetemünkön, páratlan dolog az európai filmes felsőoktatásban is.

– Az ide érkező stábok, produkciók is használhatják?

– Egy uniós pályázattal készült oktatási célra és vizsgafilmekre a stúdió, de idővel ki lehet majd adni forgatócsoportoknak. A leendő látványtervezők, rendezők, operatőrök, megtanulják, elsajátítják azt a naprakész tudást, amivel, ha innen kikerülnek, egyből egy hazai vagy nemzetközi stábban is helytállnak.

– Visszatérve a galériához, a filmes kapcsolatainak köszönhette, hogy 2016-ban Billy Zane amerikai filmsztár, a Titanic rosszfiúja eljött Vári Zsófi a kiállítását megnyitni?

– Nem filmes vonalon jött az amerikai vendég – Vári Zsófi a festőművésszel régóta barátok, tudtommal támogatja is a művészt. Zsófi mondta, hogy szerinte Billy Zane eljönne a megnyitóra is, ha nálunk kiállítana. A színész visszaigazolta, hogy jönni fog, de azt kérte, hogy ne nagyon legyen ennek publicitása, ne legyen felhajtás körülötte. Ő nyitotta meg végül a kiállítást. Később, amikor szétszéledtek az emberek, ők felmentek a pár négyzetméteres galériára és Pintér Bélával (Pintér Béla és társulata alapítója – a szerk.) a színészetről beszélgettek. Társam, Szecsanov Martin rajzban örökítette meg ezt a jelenetet. Nem tudom, pillanatnyilag hol van ez a kultúrtörténeti pillanatot őrző alkotás.

– Mindez mutatja, hogy a nagyszínpadi sztárok is igénylik az alternatív kezdeményezéseket, a fesztelen művészeti együttléteket…

– Igen, ők is, akárcsak az írók, költők. Több irodalmi találkozás volt már itt. Többnyire feleségemnek, Juhász Anna irodalmárnak ötlete nyomán születtek ilyen alkalmak. Volt már olyan művészeti találkozás is, amikor egy itt kiállító festő képét az itt fellépő író használta könyvborítójának. De visszatérő nálunk az operaest vagy kortárs zenei koncert is. Szeretem, amikor össze tudjuk hangolni az alkotóműhelyeket és a kiállítótereket a Várfok utcában. Itt van mellettünk a Matató Könyvkötő Műhely, mellette egy keramikus csapat, a Várfok Galériát és Project Room-ot nem kell bemutatni. Néhány éve közösen gondolkodunk itt a Várnegyed aljában tavasszal, közösen tervezzük a kiállításmegnyitókat, mindenki kitesz asztalokat, mécseseket vagy gyertyákat és estére olyan a Várfok utca, mint egy kis Montmartre. Nagyon jó hangulata van, szó esett már róla, hogy folytatni kellene.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/18. számában)