Öt olimpián szerepelt, utolsó érmét 41 évesen szerezte. A riói párbajtőr egyéni döntőjére sokan emlékeznek még. Imre Géza az I. kerület díszpolgára, felesége, a korábbi kiváló kézilabdás, Kökény Beatrix ugyancsak szerzett olimpiai érmet a magyar csapattal. Fiúk, Bence a jelenlegi férfi kéziválogatott oszlopos tagja, aki ott lesz a most kezdődő párizsi olimpián. Sikerek, kudarcok, kerületi kötődés, hagyományok és család – ezekről beszélgettünk a korábbi kiváló olimpikonnal, aki azt is elmondta, hogy egykori élsportolóként miként viszonyul a gyerekei karrirerjéhez.

– Itt nőtt fel az I. kerületben, voltak kedvenc helyei?

– Nagyon sok szép emléket őrzök: iskola után a Halászbástyán fogócskáztunk, bújócskáztunk, a várfal tövében meg ott volt a Mackós játszótér, ahol fociztunk. Nagyon hosszan tudnám sorolni még gyerekkorom kedvenc helyszíneit.

– Kilenc évesen kezdett el vívni. Az I. kerülethez 29 vívó olimpiai aranyérem köthető. Ennek volt köze ahhoz, hogy ezt a sportágat választotta?

– Nem emiatt kezdtem el vívni, de kétségtelen, hogy a kerületnek köze van ehhez. Az iskolánk melletti épületet tatarozták, a lezárt területet elkerítő palánkon pedig állt egy hirdetés, hogy várnak szeretettel sok ügyes gyereket vívásra. Voltak vívó ismerőseink, a Lantos család ott élt tőlünk egy utcányira. Amikor édesapám vitt le a József Nádor téren található terembe, akkor pont a Lantos Bori jött szembe, és mondta, jó helyen vagy! Én pedig ott ragadtam. Valahogy így lettem vívó.

– Miért pont a párbajtőrre esett végül a választása?

– Először úgy hat évig tőröztem. De idővel nem tetszett, hogy ott az eredményekre a zsűrinek picit nagyobb a hatása, és gyakran úgy mentem haza versenyekről, hogy őket korholtam. Az edzőm, Kopetka Béla bácsi párbajtőröző, öttusázó volt. Ő javasolta, hogy lehet, hogy át kéne állnom arra, ami az alkatomnál fogva is talán egy kicsit jobban kedvezett nekem. Igazságosabbnak éreztem a párbajtőrt, megtaláltam benne magam. Utána pedig már úgy mentem haza a versenyekről, ha kikaptam, hogy én voltam a béna.

– Egyszer azt nyilatkozta, a vívás kicsit olyan, mint a sakk, azaz mindig eggyel az ellenfél előtt kell járni, meg kell érezni, hova szúr a másik. Ezt mennyire lehet begyakorolni, vagy mennyire ott egy meccsen dől el, hogy mivel lehet megfogni a másikat?

– Még ha mindig jönnek is újak, fiatalok, idővel az ember megismeri a mezőnyt. Biztosra begyakorolni nem lehet, de a vívás valóban hasonlít a sakkra. Még ha az elején megy a tapogatózás, amikor az ellenfél kilép, rá kell érezni, hogy mire készül utána. Talán ez volt az, ami mindig is éltetett, ha a másiknak sikerült kiszámolnom a lépéseit. Persze nem mindig jött össze, mert előfordult, hogy engem vertek meg, de ez volt a szórakoztató is benne. Ezért is kerestem mindig a jó ellenfeleket, akik küzdeni akartak ellenem, mert velük tudtuk ezt a sakkot lejátszani.

– Korábban arról is beszélt, ha egy versenyt másnap rendeznének meg, lehet teljesen más eredmények születnének. Hogyan lehet arra készülni fejben és fizikailag, hogy mondjuk négyévente az olimpia adott napján legyen topon egy versenyző?

– Nem egy egyszerű feladat. Mindenkinek van egy jó napja az életében. Valakinek az olimpián jön ki, de akad, akinek pechjére egy szürke ködös napon az edzésen. Ennek ellenére meg kell próbálni jól időzíteni. Fontos az aktuális családi, civil háttér. Van akit letaglóz egy szakítás, valakit meg annyira nem. Törekedni kell a megszokott ritmusra, figyelni kell az alvásra, az étkezésre, a bemelegítésre. Ugyancsak fontos, milyen az időjárás, arra ki, hogyan reagál. Milyen lesz a sorsolás, ki milyen ágra kerül, mennyire tud koncentrálni, milyen passzban van az ellenfele. És mindezek mellé kell egy kis szerencse is.

– Öt olimpián szerepelt: az 1996-os atlantai volt az első, a 2016-os riói az utolsó. Melyik volt a nehezebb, az első vagy az utolsó? Hogy szerez olimpiai rutint a sportoló?

– Az első olimpián mindenkit borzasztóan nagy behatások érnek. Épp ezért az első szerintem mindenkinek nehéz. Van, aki megijed a feladattól, másokat lehet feldob. Erre készülni nem egy egyszerű feladat. Mi is próbáljuk felkészíteni a fiatalokat arra, hogy milyen lesz az első olimpiájuk. De még így is ritka az a versenyző, akinek elsőre egyből sikerül. Az akkor vagy sokkal jobb a mezőnynél, vagy pedig tényleg olyan, aki teljesen ki tudja zárni a külső körülményeket. Szóval mindenféleképpen kell egyfajta olimpiai rutin. Akad persze olyan is, aki a második olimpiáján kezd elbizonytalanodni, mert tudja, hogy milyen teher vár rá, és akkor az nyomja meg. Szóval ez egy nagyon nehéz kérdés. Ezért van az, hogy pszichológusokat is igénybe vesznek a sportolók, mert tényleg fel kell készülniük, és a lehető legjobban meg kell erősíteniük magukat, nem csak fizikálisan, hanem az érzelmi, lelki téren is.

– Az európai sportolóknak egy amerikai vagy egy ázsiai olimpia esetén az időeltolódás miatti akklimatizációra is figyelniük kell. Ez mennyire lehet hatással az eredményekre? E tekintetben a párizsi olimpia és az azonos időzóna kedvez a magyar sportolóknak?

– Kevés az a sportág, ahol nemzetközi szinten a versenyzők nem utazzák be a fél világot. Jó, ha a sportolók ebben is kidolgozzák a saját rutinjukat. Volt olyan olimpiánk, ahol azt mondták, menjünk ki annyi nappal előtte, ahány óra az eltolódás. De nem jött jól ki, mert kizökkentünk a megszokott felkészülési ritmusból. Én nem szerettem verseny előtt sokkal hamarabb kimenni. De van, aki erre esküszik, mondván, jobban tud úgy készülni. Ez tehát mindenkinél egy picit más. Ebből a szempontból úgy gondolom, Párizs közelsége sok mindenben segíteni fogja a sportolóinkat, és így ez egy picit talán a mi oldalunkra billentheti a mérleget.

– Egyéniben és csapatban is szerzett érmet olimpián. Melyik a nehezebb, amikor az ember magára van utalva, vagy amikor másokkal együtt kell küzdenie?

– Mind a kettő nehéz, más-más okokból. Az egyéniben az én felelősségem, ha elrontom, akkor magamra haragudhatok. Ha meg jó vagyok, akkor egyedül örülök. Ugyanakkor egy picit mindig előrébb tartottam a csapatot. Jobban éreztem magam úgy, ha a dobogón ott álltak mellettem többen is, mert akkor megosztoztunk az örömön, és ha úgy esett, a bánaton is. Volt ilyenben is részünk.

– Minden sportoló karrierjében vannak hullámvölgyek, rosszabb periódusok, amiből, ha az ember tovább akar küzdeni a céljaiért, akkor föl kell állni. Az akkori kvalifikációs rendszer miatt Atlanta után nem jutott ki a 2000-es Sydney-i játékokra. Mennyire nehéz volt onnan visszajönni? Mi motiválta?

– Az 1999-es vébén világbajnoki címvédőkként a legjobb nyolcba kerülésért az olimpiai címvédő olaszokkal kerültünk össze, és nem sikerült őket legyőzni. Így az a csapat nem jutott ki az olimpiára, és én egyéniben sem tudtam menni – az oda kijutó magyar vívók alkottak egy csapatot párbajtőrben, és szépen helyt álltak. (A hetedik helyen végeztek – a szerk.) Az olaszok pedig megvédték a címüket. Borzasztóan nehéz volt felállni, hiszen 1999 nyarán már tudtam, hogy nekem a következő világversenyem két év múlva lesz. Más kérdés persze, hogy végigcsináltuk az olimpiai felkészülést az egyéni kijutók edzőpartnereiként. Utána aztán felszívtuk magunkat, és 2001-ben újra megnyertük a világbajnokságot. Majd 2004-ben Athénban ismét ezüst érmet szerzett a párbajtőr csapat. Úgy gondolom, ez volt az igazi küzdőszellem, hogy bebizonyítsuk másoknak és magunknak is, hogy ott lehetünk a legjobbak között.

– A legtöbb sportágat az ember úgy a harmincas éveinek az elejéig, közepéig tudja csúcsszinten csinálni. A vívás ebből a szempontból kicsit kilóg, hiszen az ugyancsak I. kerületi kötődésű Gerevich Aladár utolsó olimpiai aranyát 50 évesen nyerte. 2016-ban Rióban már 41 is elmúlt. Hogy élte meg azt, hogy tizen-huszonévesekkel kell versenyeznie?

– Már 2012-ben Londonban is én voltam a párbajtőr mezőny legöregebb tagja. Ez utólag, az egyéni után derült ki, hogy az első ellenfelem, akit legyőztem a 32 között (a 19 éves marokkói Abdelkarim el-Hauari – a szerk.) a legfiatalabb volt a mezőnyben. Furcsa volt másnap ezt látni a címlapon a londoni metrón. Az ember nem avval foglalkozik, hogy pont hány éves, hanem hogy milyen állapotban van fizikálisan. Akad, akinek hamarabb abba kell hagynia, mert egyszerűen az ízületei nem bírják, vagy más közbejön. Van olyan szerencsés is, mint én, aki alkatilag is viszonylag jól bírtam, nem híztam el, és a sérülések is elkerültek. Ilyenkor mindig azt szoktam mondani, köszönet a szüleimnek, hogy jó génállománnyal áldottak meg. Nekem ilyen szempontból szerencsém volt.

– Azt egyébként érzi a sportoló, hogy meddig bírja, mikor kell visszavonulnia?

– Szerintem ezt a feleségem fogalmazta meg a legjobban, amikor visszavonult, és én ezt azóta is lopom tőle, hogy addig jó abbahagyni, amíg azt kérdik, miért hagyod abba. Még szükség lenne rád, még eredményes tudnál lenni.

– Utolsó olimpiáján, 2016-ban aranyért vívhatott egyéniben. Sokaknak a 14-10-ről elvesztett riói asszó örökre beleégett az emlékezetbe. Sokszor beszélt már róla, de mi történt azon a sorsdöntő meccsen? Hogyan dolgozta fel, hogy végül nem lett aranyérmes?

– A cél az, hogy valami emléket hagyjál magad után. Azt hiszem, ez nekem talán jobban sikerült, mint egy-két olimpiai bajnoknak. Nekem talán könnyebb volt feldolgozni, mint a szurkolóknak, mert én tudtam, hogy mi miért történt ott a páston. Állt egy dél-koreai fiatalember, Pak Szangjong velem szemben, aki nem sokkal korábban született, mint amikor én az első olimpiámon szerepeltem. Nekem nagyon nehéz napom volt, a végére pszichésen lemerültem. Ráadásul, ezt nem nagyon mondtam, de egy deréksérüléssel utaztam ki. Szóval örültem, hogy egyáltalán pástra léphettem. Ezek mind-mind aprólékos dolgok, amik hozzájárultak, hogy a végén azt az egy tust ne én adjam. Az ellenfelem közben a végén taktikailag is váltott, amire nem volt ellenszerem. Ráadásul csapatban is összekerültük, és ott is megvert megint vagy 4 tussal. Ő ott valamit nagyon megérzett abban a pillanatban, így nyert. Részemről már az csoda volt, hogy a döntőbe jutottam, hiszen a nyolcaddöntőben azzal a Boczkó Gáborral kellett vívnom, aki korábban 10-ből 9 és félszer elvert. Ilyen nemcsak velem, a nálam jobbakkal is előfordul. Számomra aztán gyógyírt jelentett a csapattal megszerzett bronzérem. Láttam azokat az embereket, akik körülöttem nem szereztek érmet, vagy pont lecsúsztak a dobogóról, így összességében azt érzem, inkább félig tele a pohár, minthogy félig üres lenne. Érzelmileg nagyon sok pluszt adott még utána az, amit a családomtól kaptam, az esti telefonbeszélgetés a fiammal (a most a férfi kézicsapattal az olimpiára kijutó Imre Bencével – a szerk.). De az is jól esett, ahogy itthon fogadtak szurkolók. Az volt az érdekes, hogy még ők vigasztaltak engem. Jó nyerni, de az az igazi, amikor mások elismerik azt, amit elérsz. Nekem ez megadatott, így nincsen bennem csalódottság, vagy rossz érzés. A fiam mondta egyszer, hogy a legpechesebb családnak titulált valaki minket, amire ő úgy felelt, hogy sokan szeretnének ilyen peches családban élni, bár mindenki csak ennyire lenne peches.

– Feleségével, a női kézilabda válogatottal a 2000-es Sydney-i olimpián ezüstérmes Kökény Beatrixszal az azt megelőző atlantai olimpián ismerkedett meg. A gyerekek, Bence és Szofi, mindketten kézilabdáznak. Bencének oroszlánrésze volt abban, hogy a magyar válogatott 2012 után ismét kivívta az olimpiai részvételt. Szofi pedig kapusként épp most lett junior vébé ezüstérmes a magyar csapattal. Hogy történt a sportág választás? Nem bánja, hogy egyik gyerek se kezdett el vívni?

– Kitaláltuk, hogy hogyan kéne ezt csinálni: először tanuljanak meg úszni, utána a keringés és a mozgáskoordináció miatt egy kicsit atletizáljanak, fussanak. Aztán nagyon nem így lett. Szülők terveznek, gyerekek végeznek. Bence kb. hat éves korában találta ki, hogy kézilabdázni szeretne, alig talált a feleségem csapatot, amelyik ilyen fiatal fiúkkal foglalkozik. Szofi kicsit később kezdte. Ő abszolút nem akart sportolni, más világban élt, ám egy nyári tábor után, ahol megismerkedett pár lánnyal, akik kéziztek, mondta, hogy ő is el akarja kezdeni. Bence a 2013-as budapesti vívó vébé után kipróbálta a vívást. Megoszlanak a vélemények, hogy mi történt: ő azt mondja, hogy én mondtam, hogy hagyja abba, én meg úgy emlékszem, ő kezdett rájönni, hogy inkább maradjon a kézilabda. Abszolút nem bánom, hogy így alakult.

– A felesége mondta, hogy otthon inkább szülők, mintsem edzők, nem akarnak beleszólni a gyerekek munkájába. Ez egykori élsportolóként mennyire nehéz?

– Nem akartuk sose megmondani neki, hogy Bence hogy dobja a labdát, Szofi meg hogy védje ki azokat. De mindketten tudatosak is ebből a szempontból. Mi pályafutásunk alatt meg utána is sokszor láttuk, hogy a szülők néha azért érdekes dolgokat tudnak művelni a pálya mellett, vagy utána edzésről hazafele. A minap hallottam erre a „car coaching” kifejezést, amikor a szülő hazafele az autóban előadja a gyereknek, hogy ezt meg ezt kellett volna csinálnia az edzésen. Ettől mi nagyon ódzkodtunk és szerettünk volna, hogy még véletlenül se legyünk ilyenek, hanem biztattuk őket, inkább drukkolni, izgulni jártunk el a meccseikre.

– Aki látta a férfi kézi selejtezőt, a kamera többször is megmutatta önöket, hogy mennyire izgulnak Bencéért és a csapatért. Jobban izgultak, mint a fiúk? Párizsba kimennek drukkolni?

– Bence azt mondta, nem izgul. Felmegy a pályára, elkezdődik a meccs, akkor megszűnik a világ és csak a mérkőzésre koncentrál. Ez egy jó tulajdonság, ő ebben erős. Jó elegyet alkotnak szerintem ebben a válogatottban most az idősebb, rutinosabb játékosok, és a fiatalabbak, akik mennek és nem fáradnak el. Jó a csapategység. Az elején megpróbálunk ott lenni Párizsban, szeretnénk látni őket közelről.

– Nehéz kérdés, főleg mivel Magyarországon már csak az olimpiai hagyományok, az eddigi érmek örökrangsorában elfoglalt nyolcadik helyezés miatt mindig felfokozottak az elvárások. Jósolni így nem igen lehet, de mégis meg kell kérdeznünk: hány éremre számíthatnak a magyar szurkolók Párizsban? A 15-20 dobogós helyezés a realitás?

– Nehéz jóslásokba bocsátkozni. De nagyon jó a kérdés felvetése, hogy hány érem és nem az, hogy hány arany. Mert a dobogó esetében sokszor már csak a nüanszok döntenek – néhány századmásodperc, tizedpont –, hogy ki hanyadik helyen végez. Bevallom, még nem számoltam össze, ki az, akitől érem várható. Általában ezek nem is szoktak bejönni, mert akitől nagyon szeretnénk, az nem szokta hozni. Ugyanakkor meg – és ezeket várom én igazából, ezekre kíváncsiak az emberek is – mindig jönnek a váratlan eredmények: újabb tehetségek, valakinek beérik a munkája, és sikerül odaérnie meglepetésként, vagy valakinek egy picit lehet, hogy szerencsésebb napja van. A koronavírus miatti karanténos tokiói olimpia után szerintem nehéz lesz ez a mostani, hiszen újra nagyon sok néző lesz. De bízom a csapatban. Az éremszám tekintetében nem mondanék sokkal többet én sem. Fontos az elején, hogy hogy kezdődik el az olimpia, ha ott az elején egy-két siker, ne adj isten meglepetést becsúszik, akkor mindenki bizakodóvá válik, és magából is többet tud kihozni. Én közben nem annyira sportszakemberré, mint szurkolóvá válok, és tényleg nagyon bízom, hogy Párizsban mindenkinek sikerül elérnie azt, amit ott szeretne.

Az interjú a Várnegyed 2024/12. számában jelenik meg július 26-án.