Ágoston, Imre és Géza. Ők képviselték a Rill órásmester család három generációját. Az első órásmester dédunokájával, Attilával (képünkön) a család I. kerületi történetének fordulatos eseményeiről, az apáról fi úra szálló mesterség buktatóiról és pannonhalmi bencés apátsághoz fűződő viszonyról beszélgettünk… hol máshol, mint az egykori műhelyben, a mai Csészényi kávézóban.
A Rill család 1885 körül költözött Budapestre, miután Rill Ágoston veszprémi órás boltját kirabolták. A balsors végigkísérte a mesterek órás pályafutását, de ne szaladjunk ennyire előre. Ágostonnak öt gyermeke volt, a három fi ú mindegyike az órásmesterséget választotta. Kettő közülük Nagyszebenben telepedett le, amikor pedig Ceauşescu pénzért cserébe kiengedte Nyugat-Németországba az erdélyi szászokat és svábokat, németajkúként a két Rill fi ú is élt a lehetőséggel. Harmadik testvérük, Imre azonban Budán, az I. kerületben találta meg a számítását, és lett a Krisztinaváros ismert és megbecsült alakja.
Kezdetben a mostani Csészényi kávézóval szemközt, a Szociális Missziótársulat épületében bérelt a család egy kis üzlethelyiséget. Az I. világháború után, 1919 augusztusában, Budapest román megszállásakor román tisztek léptek be a boltba és a családi üzletet kifosztották. Ez volt a második eset a veszprémi incidens után. Mivel az 1950-es szerzetesrend-feloszlatások idején az egész épületet államosították, az órás családnak is mennie kellett. Ekkor került át a bolt a Krisztina körút túloldalára. Ezekről az évekről már fényképfelvételek is fennmaradtak.
Az apró, mechanikus szerkezetek iránti vonzalom a génekben lehetett, mert Imre mindkét fi a is órás lett, míg nagyapja még órás és ékszerész volt. Attila ezen a ponton megjegyzi, hogy a családi ékszerész-üzletág megszüntetésében közrejátszott a koalíciós korszakban, 1946-ban bevezetett forint. A szükséges aranyfedezetet ugyanis részben a lakosság és kiskereskedők megtalált aranykészleteinek elkobzásával biztosították. Így az ő készleteiket is elvitték. Az ékszerészet elhagyásával azonban csak tovább fokozódott az órák iránti érdeklődés. Olyannyira, hogy a bécsi óramúzeum mintájára Imre Budapesten is létre akart hozni egy ilyen gyűjteményt. Ennek érdekében már a ’30-as évektől komoly levelezést folytatott minisztériumokkal, múzeumokkal, de ez az álom soha nem valósult meg.
A Rill Imre nevével fémjelzett Krisztina körúti órásműhely még javában működött, amikor Attila édesapja, Géza is már bedolgozott a családi vállalkozásba. A munkamegosztás szerint az apróbb szerkezetekkel ő foglalkozott, helyileg viszont nem a műhelyben, hanem otthon. Aztán a XII. kerületi Törpe utcai, III. emeleti lakásba, – nem sokkal Rill Géza 2001-es halálát követően– betörtek, és a teljes órakészletet, de még a szerszámokat és az alkatrészeket is elvitték. Ez volt a harmadik generáció nagy kifosztása.
Zaklatások kora
Az órás dinasztia csak mechanikus órákkal foglalkozott. Akkoriban még szokás volt, hogy a hátlapba bekarcolják a javító nevét és a dátumot. Így derülhetett ki, hogy Rill Géza kezei közé került egy olyan óra is, amelyet 40 évvel korábban saját apja is javított már. Az 1950-es évek a házkutatások jegyében telt. A bőrkabátosok aranyórákat kerestek, s mivel a munkakönyvekből látták, hogy kik a leadott darabok tulajdonosai, mentek hozzájuk is zabrálni. Ezek a zaklatások olyan mélyen beívódtak Attila gyermekkori élményei közé, hogy ezért nem akarta folytatni az órás mesterséget. Nála szakadt meg a láncolat. A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett, és ez a hatvanas években nem volt túl jó ajánlólevél a továbbtanuláshoz. Másodszorra azonban sikerült a természettudományi karra bejutni, és vegyész lett. 31 évig a Richter Gedeon Rt.-nél volt kutató, ezekre az évtizedekre pályaíve csúcsaként tekint. „Publikációs listám a szabadalmakkal együtt meghaladta a 75-öt. Műszeres analitikus voltam” – jegyzi meg, hogy lássuk, azért maradt némi kapcsolódási pontja a fi nommechanikához. Ezeket a berendezéseket maga szerelte, javította. „Lehet, hogy az órásság sem állt volna rosszul nekem, de az ’50-es évek miatt ez elmaradt”.
Régi és új órák
Mit szólna, ha a gyerekei visszatérnének elődeik mesterségéhez? – érdeklődünk némileg álnaívan, mert azért abban egyetértettünk, hogy az órás szakma már túl van a zenitjén. Az órák digatlizálódásával már szinte csak elemcseréről beszélhetünk, az antik órák kezdenek eltűnni, a megmaradtak pedig egy szűk elit hobbijává váltak. Az embernek ma már hosszas utánajárással lehet csak például egy ingás faliórához értő, szakavatott kezeket találnia. Az sem tett jót a szakmának, amikor a Fő utcában 1999 nyarán egy rablás nyomán agyonlőttek egy órást. Nem meglepően mindkét gyermeke az informatika területén helyezkedett el. Azért Attila egy különös kapcsolódásról is fellebbenti a fátylat. A Krisztina körúti órásmester tartotta karban ugyanis évtizedeken keresztül a Pannonhalmi Főapátság összes mechanikus óraszerkezetét. A nexus még 1950-re, a szerzetesrendek feloszlatásának időszakáig nyúlik vissza. Sárközi Pál bencés főapát (aki az egyház részéről részt vett az állammal folytatott tárgyalásokon) többször megfordult a missziós nővérek rendházában, így az órás üzletbe is betévedt. „1951-ben a nagyapám egy állóórát ajándékozott a bencés rendnek. Azt egy nagy ládában leszállították. Ekkor engem is magával vitt, így én már hat éves koromban ott voltam a felállításánál” – emlékszik vissza. Ha azt nem is, de a régi időket idéző három óra-relikviát azért saját maga számára megőrzött. Egy neogótikus ingaóra, egy képóra – mely a családi szóbeszéd szerint anno még fent volt a Ruszwurm cukrászdában is – és egy kisebb mutatós darab, ami az utolsó betörés után még megmaradt.
Órás boltból kávézó, és a barlang
Attilát az egykori órásműhely helyén berendezett kávézó megnyitójára meghívta a hely vezetője. (Lelkes Péterrel 2025. november 14-i lapszámunkban olvashattak interjút.) Az eseményen Gyurkovics Tibor, Isten nem szerencsejátékos című könyvéből tartottak felolvasást. A szerző az 1965-ös, nagy port felvert Baradla-barlangi balesetet dolgozta fel. A megnyitón elhangzó részletek azért voltak Attila számára mellbevágóak, mert barlangkutatóként maga is részese volt azon a szilveszteren a Pászthory Valter bencés szerzetes által vezetett, és három fi ú halálával végződő barlangász tragédiának. Az órajavításhoz, a Krisztinavároshoz és a bencésekhez kapcsolódó történetsorozat ezen a ponton véget ér. Búcsúzás előtt Attila még rápillant karórájára, melyet Bázelben élő nagynénjétől kapott. Digitális szerkezetű Tissot. Ehhez már hozzá sem kell nyúlni.
