Idén januárban búcsúzott az I. kerülettől dr. Fejéregyházi István háziorvos, aki fél évszázadot töltött a tabáni körzetben élők testi és lelki egészségének gondozásával. A felelősségteljes gyógyító 50 év után vonul nyugdíjba, ebből az alkalomból beszélgettünk a munkájáról, arról, hogy miben volt más az 1970-es évek egészségügye, milyen élményekkel búcsúzik Budavártól és hogyan készül a nyugdíjas évekre.
– Idestova ötven éve Budaváron gyógyít, itt is lakik esetleg az I. kerületben?
– Nem, ferencvárosi lakos vagyok, születésem óta ugyanabban a házban élek a IX. kerületben.
– Milyen út vezetett az orvosi pályához?
– Diákkoromban zenét tanultam, nagyon szerettem az irodalmat, a művészeteket, de ezek sajnos nem voltak megfelelő pályaválasztási lehetőségek, ezért az 1958-as érettségi előtt, majdnem kizárásos alapon választottam az orvosi pályát. Az a jó, hogy ebben a hivatásban a művészi és a technikai ambíciók emberei is megtalálják magukat. Az orvoslás nagyon sok teret enged az ember számára, és egyáltalán nem bántam meg, hogy ezt a szakmát választottam. A jó nevű Fáy András Gimnázium után – egy év segédmunkával töltött kényszerszünetet követően – Szegeden kezdtem meg az egyetemi tanulmányaimat. Ezt követően kerültem a Budapesti Orvostudományi Egyetemre (mai nevén Semmelweis Egyetem – a szerk.), és itt végeztem 1965-ben, általános orvosi szakon.
– Az I. kerülettel hogyan került közelebbi kapcsolatba?
– Az egyetem után tíz évig egy belgyógyászati klinikán dolgoztam, ami nagyon jó iskolának bizonyult, mert sokszínű volt és sok, már a második világháború előtt is orvoslással foglalkozó kolléga dolgozott ott, akiktől rengeteget tanultam. Egy évtized elteltével viszont úgy éreztem, megrekedt a pályám. Fiatalon még nem volt a legjobb a keresetem, és olyan pluszmunkákat vállaltam, mint az egyik kedvencem, az éjszakai ügyelet. Ez tulajdonképpen a háziorvosi ügyelet, ami hozzá tartozik a gyakorló orvosi pályához. Az akkori igazgató engedélyével módom nyílt arra, hogy az I. kerületben is dolgozzak. Sok kollégát helyettesítettem – akikkel később munkatársak lettünk –, és így tudtam meg, hogy megüresedett itt egy háziorvosi állás, amit meg is pályáztam. Ez 1975-ben történt. Akkor még az Attila út 35. szám alatt működött a rendelő, 2021-ben költöztünk át ide, a 63-as szám alá. Mindig nagyon örültem annak, hogy az én körzetem a tabáni rész, ami különlegesen szép, és történelmi hagyományokban is bővelkedik.
– Miben más a háziorvosi munka, mint a klinikai orvoslás?
– Ügyelni természetesen a klinikán is kellett, de abban a környezetben sokkal súlyosabb esetekkel is találkozhatott az ember, mint háziorvosként. A körzeti ügyeletben ki kell menni lakásokra, ami sokkal szociálisabb és érdekesebb közeg, szélesebb látókört és sok újdonságot adott. A kezdet nehéz volt, mert a klinikán egy fiatal orvosnak több főnöke is van, akikkel mindent meg lehet konzultálni. Itt viszont kikerültem az élet sűrűjébe, egyedül, és szinte minden helyzetben magamtól kellett döntenem. Ez a személyes felelősség egyben a legnagyobb kihívás is volt, amit ugyan nagyon szerettem, de évekig tartott mire megszoktam. Ma már sokkal egyszerűbb szakmai konzultációt kérni, akár olyan helyzetben is, amikor gyorsan kell dönteni, de a felelősség mindig megmarad. Másrészt nagyon fontos az orvos-beteg kapcsolat: minden háziorvosnak van egy stílusa, a betegek pedig idővel megismerik, megszokják az erényeit és a hibáit is, és így közös munkát tudnak végezni. Itt sokkal fontosabb, hogy az orvos megértse a beteget, ráhangolódjon a személyiségére, hogy megértse, kinek mi a problémája, és hogyan tud segíteni.
– Milyen benyomások érték először, amikor ide érkezett, illetve miben változott az elmúlt ötven évben az I. kerület és az egészségügyi munka?
– Fél évszázad alatt rengeteget változott a kerület, valamiben előnyére, valamiben kevésbé. Kezdetben még sok olyan emberrel találkoztam, akik már jóval a háború előtt is itt éltek. Budainak lenni régen külön életstílus volt. Egy betegem mondta: egykor onnan lehetett megismerni a budaiakat, hogy mindig az úttest közepén mentek, mert ott sohasem volt jármű, ami akadályozza őket. De ötven évvel ezelőtt a világ is nagyon más volt. Például még egyszer használatos fecskendők sem voltak. A fertőtlenítéshez úgy kellett kifőzni az akkori, fémből és üvegből lévő eszközöket a tűkkel együtt, amiket egy hordozható, henger alakú fémtartályban, parátuszban vittünk magunkkal. Nem voltak intenzív osztályok. Egy nyolc-tízágyas szobában egymás mellett feküdt az akut leukémiás az éppen haldokló infarktusos beteggel, a neurotikus páciens a gyomorfekélyessel. A kardiológia kivételével szakvizsgálatok, vagy szakrendelések sem voltak – a röntgent kivéve a modern képalkotó vizsgálatok is hiányoztak –, ez a rendszer csak húsz-harminc éve alakult ki.
– A háziorvosi praxis mellett a tudományos munka terén is találkozhatunk a nevével. Milyen területen kutatott?
– Az egyetemi évek alatt sajnos nem tudtam jelentősebb tudományos munkásságot kifejteni. Viszont egy félévet tölthettem az NDK-ban, az akkori keleti blokk legmagasabb színvonalú cukorbeteg intézetében. Miután Budavárra kerültem, külön próbáltam foglalkozni a cukorbetegek újdonságnak számító oktatásával és nevelésével. Dr. Fövényi József akkoriban rendezte meg az első cukorbeteg klubot Budapesten, én pár hónapra rá már az I. kerületben is szerveztem egy ilyet, kéthavonta tartott összejövetelekkel, előadásokkal, bemutatókkal, tanácsadással, a legjobb szakemberek közreműködésével. Ez néhány évig működött, akárcsak a Maros utcai Szakrendelőben a cukorbeteg szakrendelésem. Kapcsolatban voltam a szakterület hazai képviselőivel, kongresszusokra jártam, 1988-ban pedig egy rövid tanulmányom is megjelent a témában A cukorbetegség pszichoszomatikája címmel. Emellett a felülvizsgáló főorvosommal, dr. Németh Györggyel, a pszichoszomatikus betegségek nagy ismerőjével részt vettem egy Bálint-csoportban, majd az ő révén több mint tizenöt évig közreműködtem a Magyarországi Bálint Mihály Pszichoszomatikus Társaság munkájában, amelynek vezetőségi tagja is voltam.
– Illetve egy úttörőnek számító orvosi szaklapban is közreműködött…
– Nagy élmény volt, hogy szakmai kapcsolatba kerülhettem Kopp Mária professzor asszonnyal. Én is besegítettem neki a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetében folyó munkába. Gyakorlatvezető is voltam, de itt szerkesztettük 1990-től az előbb a Végeken, később Mentálhigiéné és Pszichoszomatika címre keresztelt folyóiratot is. Az újságban olyanokkal foglalkoztunk, akik a társadalom perifériájára jutottak: szorongókkal, pánikbetegekkel, öngyilkos hajlamúakkal, rákbetegekkel, depressziósokkal, elmebetegekkel és mozgásszervi betegekkel. A szerzői paletta is színes volt, írtak bele pszichológusok, gyógytornászok, gyógypedagógusok, papok, bírók, de még börtönápolók is. Én ebben – Balassi Bálint nyomán – Végek dicsérete címmel indítottam irodalmi rovatot. Itt olyan magyar költők életét és verseit ismertettem, akik maguk is valahogy az élet perifériájára sodródtak, mint például Berda József, Lakatos Demeter, Gulyás Pál. A pszichoszomatikus szemlélet egyik alapvonása, hogy igyekszik összekapcsolni az ember racionális és az érzelmi életét. Sajnos a modern nyugati civilizáció kicsit egyoldalúan kiemeli a racionalitást, és nem foglalkozik az indulati, lelki vonatkozásokkal. Az volt a célom, hogy bemutassam ennek a két oldalnak az egységét. Az is fontos volt, hogy akkoriban nagyon sok erdélyi, felvidéki, délvidéki és kárpátaljai magyar orvos is olvasta ezt a lapot, és hozzájuk is eljuthatott egy kis szelet a magyar irodalomtörténetből.
– A vallás is fontos szerepet játszik az életében. Milyen jelentősége van ennek egy orvos számára egy olyan korban, ami igyekszik szembeállítani a hitet a tudománnyal?
– Igen, istenhívő katolikus vagyok, illetve tagja vagyok a Keresztény Orvosok Magyarországi Társasága ökumenikus szervezetnek. A vallás, a hit nagyon nagy segítséget jelent az életemben. A hit és a tudomány szembeállítása világnézeti, politikai dolog, hiszen nagyon sok orvos és más tudós is hívő ember volt. Számomra ez sosem jelentett dilemmát vagy akadályt, sőt, inkább segítség és támasz.
– Melyik volt a legszebb élménye az I. kerületről?
– A legszebb élmény egyértelműen a betegeim ragaszkodása. Ha azt éreztem, hogy egy kicsit tudtam segíteni, és nemcsak a gyógyulásban, hanem barátként is adhattam támogatást, és olyasvalaki lehettem, akire lehet számítani, támaszkodni. Ez a legnagyobb lelki ajándék. Persze, mindnyájan emberek vagyunk, van, amikor hibázunk, az nem mindegy, hogy ez milyen gyakran fordul elő. Összességében hálás vagyok a lehetőségért, hogy ennyi ideig dolgozhattam itt, és ilyen sok élményt, megerősítést kaphattam a betegeimtől.
– Mik a tervei a nyugdíjas évekre?
– Ez egy kicsit más életforma lesz, mint az eddigiek, de ennek is ugyanúgy kereteket kell szabni. Szeretek olvasni, zenét hallgatni, a művészetekkel, néprajzzal, történelemmel, vallási kérdésekkel foglalkozni, ezekre most több időm fog jutni. És természetesen a családi és baráti kapcsolatokat is többet tudom majd ápolni, amit már várok, hiszen mindig is társaságszerető ember voltam.
„HÁLÁSAK LEHETÜNK, HOGY TUDÁSÁT A KERÜLETÜNK JAVÁRA KAMATOZTATTA”
Dr. Fejéregyházi István kollégánk és barátunk végleg szegre akasztja a fonendoszkópot. Hatvan év orvosi munka, hivatás és tapasztalat áll mögötte, amelyből 50 évet itt, az I. kerületben dolgozott háziorvosként. Hatvan év alatt az orvostudomány rengeteget változott, folyamatosan új és új tudást kellett befogadni és alkalmazni. Ma, amikor minden tudomány specializálódik, a háziorvos az orvostudomány polihisztora. Fejéregyházi doktor 60 éves pályafutása alatt ezt a széles körű, folytonosan megújuló tudást alkalmazta betegei gyógyítására. Megszámolni lehetetlen, hány embert gyógyított ezalatt a hat évtized alatt. Ha a munkája során betegei számára megnyert életéveket nézzük, tán egy ezredév is kijönne. Tudjuk, hogy az orvos nemcsak pirulával és szikével, de jó szóval, empátiával, meghallgatással, tanáccsal is gyógyít. Ez többszörösen igaz Fejéregyházi doktorra, mivel háziorvosként megélhette, hogy „jelen van” a betegei életében. Különös tapasztalat – és ez csak a háziorvosi pályán adatik meg –, hogy egy családból akár négy-öt generációt is kezelhetett. Kerületünk hálás lehet e gazdag életpályáért, amelyet itt futott be István, hogy tudását és bölcsességét a kerületünk javára kamatoztatta.
dr. Bodroghelyi László főorvos a Budavári Önkormányzat Egészségügyi Szolgálata Szakorvosi Rendelőintézet vezetője
(A cikk megjelent a Várnegyed 2025/2. számában)
