Nincs többé censura! – e szavakkal lépett be a sajtóvétség miatt börtönbe zárt Táncsics Mihály felesége a budavári cellájába március 15-én kora este. A sajtószabadság ügye körül forgó események záróakkordjaként a tömeg a Helytartó tanácsból a cenzúrát megkerülő, radikális politikai változásokat követelő Nép könyv címen Lipcsében kiadott munkája miatt raboskodó Táncsicsért nyúlt. „A bérkocsiból kifogták a lovakat, felváltva húzták a fogatot, és fáklyák fénye mellett vitték Táncsicsot Pestre, mialatt fel-fel zúgott az »Éljen a sajtószabadság!« rigmus” – olvashatjuk a korabeli beszámolókban.

A jobbágy családba született Táncsics április 2-án indította útjára saját lapját, a Munkások Ujságát. A lap a Marczius Tizenötödike mellett a szabadságharc egyik fontos kiadványának számított abban a tekintetben, hogy az nem kormány közelből mutatta be az eseményeket, s mint ilyen, nagyban felelős kiadójától, azaz magától Táncsicstól függött.

A Munkások Ujsága elsősorban a jobbágyokat, az úrbéres terhek alól szabadulók tömegeit kívánta megszólítani – akiket Táncsics ugyanúgy munkásnak tartott. A lap a jobbágyterhek megszűnéséből, átalakulásából fakadó problémákat és visszásságokat mutatta be, s próbálta feltárni. Ez hamar felkeltette a kormányzat és a politikai elit ellenszenvét. Táncsicsot így inkább tekinthetjük magányos farkasnak, aki gyakran ellenszélben próbált meg rámutatni a változások nyomán beálló társadalmi feszültségekre. Tekinthetjük rebellis alkatnak, ám fontos megjegyezni, hogy ő maga a jogkövetésre szólított, azaz a meglévő keretek betartását hangsúlyozta írásaiban. Szerepét a szocialista diktatúra emlékezetpolitikája túlértékelte, de ahogy arról már az 1980-as évek végén írtak, maga Táncsics is megszépítette tevékenységét a magáról írt emlékezéseiben. Ugyanakkor azt sem lehet állítani, hogy marginális szereplője lett volna a ’48-as szabadságharcnak, hiszen lapja olyan ügyeket karolt fel, mutatott be és tárt fel, amelyet rajta kívül senki más nemigen.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2025/4. számában)