Hasonló sorsszerűséget lát Eleni Korani műkereskedő a tíz éve vásárolt naphegyi villájuk történetének kibogozásában, mint egyes, kezükbe kerülő műtárgyak felkutatásában. Szerencsésnek tartja magát, hogy ahhoz a generációhoz tartozik, amelyet még a felfedezés öröme szenvedélyesen hajt. Férjével, Ernst René Wastl-lal a huszadik századi magyar művészet népszerűsítését vállalták. A görög származású, derűs, temperamentumos üzletasszony azt állítja, nagyon jók a magyar képző- és iparművészek, ezért meg kell tanulni jobban értékelni magunkat.
– Tíz éve vették a naphegyi villát. Sokat keresgéltek?
– Ennek a háznak nagy szerencséje volt velünk és nekünk is a házzal. A kétezres évek elején rövid ideig az Aladár utcában béreltünk egy kis lakást, ide született a nagylányunk. A legmerészebb álmainkban sem szerepelt, hogy valamikor házat tudunk vásárolni a környéken. Tudvalevő, hogy a kommunizmus szétdarabolta a régi villákat, eredeti, belső architektúrájuktól megfosztotta őket, így nem is álmodoztunk arról, hogy valaha találunk egységes formájában egy teljes épületet. Végül egy szerencsés véletlen vezetett minket a Dezső utcai ecetfák mögött megbújó villához. Egy kis kúriát kerestünk Somogy megyében, ahová egy általunk gondozott gyűjtemény került volna. Egy barátunk hívta fel a figyelmemet a házra, emlékszem csak ennyit mondott: „Pont olyan, amilyet szeretnétek, egy részlet nem stimmel csak.” Amikor rákérdeztem, csak annyit mondott, nem Somogy megyében van, hanem a Naphegyen.
– Rögtön utána is jártak a ház történetének?
– Szenvedélyesen kutatunk a férjemmel, ez hozzátartozik az életünkhöz. A ház egy, a kommunizmus idején alapított társadalmi szervezet, a Hazafias Népfront jogutódjáé volt, de évekig itt működtek a békepapok is. Az épületre kihelyezett emléktáblán az volt olvasható, hogy Kocsis Tibor építtette Gell Sidy úrhölgy számára 1942-ben. Számunkra a legizgalmasabb az volt, hogy megtaláljuk, hogy kik voltak ezek az emberek, hova tűnhettek a háborút követően. Kíváncsivá tett bennünket, hogy 1942-ben, amikor javában dúlt a második világháború, vajon miért épített itt rezidencia-épületet egy hetven éves nő? Sorsszerűséget látok az egészben, hiszen egy olyan könyvben találtuk meg a ház történetéhez tartozó bizonyítékot, amelynek meg voltam hívva a bemutatójára. Egy életrajzi regényről van szó, benne pedig az áll: 1989-ben az oroszok megállapodást kötöttek Svédországgal, Raoul Wallenberg sorsának tisztázásával kapcsolatban. Ekkor át adták a bebörtönzésekor tőle elvett értéktárgyait, útlevelét és a naplóját. Itt szerepel a KGB-börtön űrlapja, amely szerint Wallenberg a Dezső utca 3-ban lakott. Több történészt megbíztunk a kutatással, mindeközben mi magunk is nyomozókká váltunk. Lévai Jenő újságíró írta meg Wallenbergről azt a bensőséges és megható történetet, amikor az akkori Tigris utcai svéd konzulátuson dolgozó legközelebbi munkatársának (egyébként üldözött család) felajánlotta házát, hogy felesége ne az irodai asztalon szülje meg gyermekét. Így született meg 1944. november 4-én irtózatos ágyútűz közepette Wallenberg keresztlánya. Ez a csodálatos történet is a házunkhoz köthető. Sokat elmond, hogy bár évekig tartott, mégis könnyebb volt ezt a ma már idős hölgyet Kanadában megtalálni, mint a ház 1950-es évek utáni sorsát kutatni. Itt minden nyom homályba vész, az információk ködösek. Ezzel kapcsolatban még kutatunk.
– Van, amiben korszerűtlennek találja a villa kialakítását?
– Nem érzem annak, minden nagyon logikusan lett megtervezve, de tény, hogy egy négytagú családnak túl nagy a benne lévő élettér. Ezt adta nekünk az élet, ez van ránk bízva, ameddig mi itt élünk, vigyázni fogunk rá. A ház helyi védettséget élvez, ezért nem változtathattunk a homlokzaton, sem a harmonikában nyíló zsalukon, de mi nem is tettük volna. Ezért mondom, hogy a háznak szerencséje volt velünk. Azt gondolom, hogy nem elég felújítani és megcsinálni, de életet kell vinni egy ilyen építészeti örökségbe. Értéket őrzünk azzal is, hogy eredeti funkciójában egy család használja sok-sok évtized után. Emellett fontos nekünk, hogy a ház tágabb környezete is szépüljön.
– Görög szülők gyermeke, akik egykor Magyarországra menekültek. Tágabb családjának felkutatása és az identitáskeresés erősítette a szenvedélyét az eredetkutatás iránt?
– Érdekes kérdés, de ezen nem gondolkodtam még. Inkább ahhoz kötöm, hogy kedvenc tárgyam volt a történelem és mindig szerettem az építészetet. Apukám, noha kétdiplomás értelmiségi, a nyolcvanas évek derekán kezdett vállalkozni. Utazási irodát szervezett, így az egész gyerekkorom budapesti és Dunakanyar-környéki városnéző sétákról szólt. Azt hiszem, az én generációmnak még megadatott a felfedezés élménye, ami a mai digitalizált és a fogyasztói világban már nem annyira érezhető. A felfedezés és a kutatás vágya engem folyamatosan hajt.
– Ugyanannyira magyarnak érzi magát, mint görögnek?
– Nem tudnám ezt mondani, mert mindig görög lánynak éreztem magam itt Magyarországon. Azonban ugyanúgy érzem a magyar nemzetet és a kultúrát. Megdobban a szívem és könnybe lábad a szemem, amikor a magyar Himnusz meg szólal. És bárhol vagyok külföldön, ha egy vacsorán azt hal lom, hogy Magyarországot kritika éri, ott kő kövön nem marad! Mi úgy megvédjük ezt az országot, mint az igazi hazafiak! Azt gondolom, hogy jó hazafiai vagyunk ennek az országnak és rendkívül hálásak vagyunk, hogy befogadott minket.
– Férje úgy látta, hogy a kilencvenes évek a lehetőségek időszaka. Miért nem a galérianegyed mellett döntöttek, amikor megnyitottak?
– Érdekes, hogy Ernst azt érezte, hogy itt van dolgunk, még sem engedte, hogy házat vegyünk. 1996-ot írtunk és ő attól tartott, mi lesz, ha mégis visszajön a kommunizmus. Velem ellentétben, akinek eszembe sem jutott ez. Ő kereskedő volt, aki a 80-as évek derekától járt át Magyarországra és kereste az utolsó négyszáz év kimagasló műtárgyait. Pontosan emlékezett a szállodákban, éttermekben, taxiban működő „hálózatokra” és a dermesztő szorongásra. Én forszíroztam, hogy nyissunk üzletet, mert hittem benne, hogy szaktudásunkkal és elhivatottságunkkal újat tudunk mutatni, majd találunk olyat, aki ezt értékelni is fog ja. Mindig ilyen vállalkozó szellemű voltam. A műkereskedelem szempontjából izgalmas időszakban nyitottuk meg első galériánkat. Szándékosan nem a Falk Miksa utca mellett döntöttünk, mert a férjem a történelmi belvárosban szeretett volna lenni. Az első üzletünket a Károlyi-palotával szemben 1997-ben nyitottuk, majd alig egy sarokra 2002-ben a Centrál Kávéház mellett következett az a helyiség, amely a mai napig az Ernst Galéria ott hona. Ez egy csodálatos eredeti szecessziós portál, az egyetlen ilyen a fővárosban. A legnagyobb gondossággal hoztunk rendbe. Akkor ismertük meg Ráday Mihály városvédőt is, aki az Unokáink sem fogják látni című műsorában méltatta a restaurálást, és hogy ritka példa ez az értékmegőrzésre. Az, hogy nem a galériák utcájában nyitottuk, pontosan tudtuk, hogy hátrány lesz, de mi soha nem azt néztük, hogy mit csinálnak mások, hanem, hogy nekünk mire van igényünk. 25 év eltelt és a mai napig nem változtunk, megmaradtunk a klasszikus galériának, akinek a személyes galéria-ügyfél kapcsolat a legfontosabb. Gyűjteményeket építünk, életműveket veszünk és kutatunk, továbbá hazai és külföldi kiállítások létrehozásában tevékenykedünk.
– Nem oly régen egy Berény Róbert kép tűnt fel a Stuart Little Kisegér című amerikai filmben. Meglepődött?
– Utána pedig Magyarországra került, amihez közöm volt és végül maradt. Hihetetlen szenzáció volt a felfedezése, amely egy művészettörténész barátunknak köszönhető. A világ összes vezető médiatársasága beszámolt erről Amerikától Indiáig. A magyar művészet számos törést szenvedett a 20.században, értékeink egy részét kimenekítették, volt ami elveszett, elenyészett, s végül amit elhurcoltak. Dolgunk van a világban ezeket megtalálni. Mi erre tettük fel a munkánkat, hogy a huszadik századi magyar történelmet a művészeten keresztül elmeséljük.
– Rippl-Rónai József francia hölgyről készült műve mellett ülünk, talán egyetlen művészünk, aki a legnagyobb elismertségnek örvend külföldön. Ha jól tudom, Önökhöz kapcsolódik a Kalitkás nő I. című kép hazahozatala Amerikából…
– Igen, hatalmas szenzáció volt, amikor 2005-ben felbukkant egy chicagói árverésen, majd az ára is, amelyet elért. Addig, majd még sokáig a legdrágább magyar művész alkotása volt Amerikában, még Munkácsyt is megelőzte. De munkánk része nemcsak megtalálni és hazahozni nemzeti örökségünket, hanem azt pozícionálni is nemzetközi, magán, vagy közgyűjteményekben. Így került általunk ugyancsak Rippl-Rónai József Menetelő francia katonák című képe a világhírű párizs Musée d’Orsay kollekciójába. Karrierem egyik jelentős állomása volt ez, hiszen egy magyar alkotó került a világ egyik vezető múzeumába állandó kiállításra Cézanne, Picasso, Gauguin, van Gogh alkotásai mellé, hirdetve a magyar művészet és kultúra kiválóságát.
– Ennyire keresik külföldön a magyar művészetet?
– Büszkén állíthatom, hogy nemzetközi múzeumok keresik alkotóink műveit, természetesen bizonyos periódusok vagy irányzatok mentén. Számos századeleji festőnk az európai festészeti kánon csúcsa közelében dolgozott, éppen akkor és ott, ahol a művészeti élet forrongott. Czóbel Béla, Berény Róbert, Perlrott Csaba Vilmos, Tihanyi Lajos vagy Rippl-Rónai József, csak néhányat említve. Volt, aki Picassoval együtt állított ki, volt akinek közös műterme volt Amadeo Modiglianival. Volt, aki a Getty családnak festett.
– Akkor csupán magyar pesszimizmus, amikor egyes hozzáértők azt állítják, hogy a magyarok csak a geometrikus művészetben tűnnek ki nyugaton?
– Ez egyszerűen nem igaz. Rippl vagy a magyar fauve-ok, vadak alkotásait keresik múzeumok és magángyűjtők egyaránt. És mi is. Éles a harc, ha egy kép felbukkan, erről hosszan mesélhetnék. Nemrégen zárt egy éven át utazó határon túli kiállítássorozat, Hazatérés – Nagybányai remekművek magángyűjteményekből címmel. A kiállítás kurátoraként törekedtem arra, hogy nemzetközileg is kontextustba hozható alkotókat mutassunk be. Nagy sikerrel zártunk minden helyszínen. Jók vagyunk, nagyon jók vagyunk és zseniális művészeink vannak. Meg kell tanulni értékelni magunkat.
– Akkor úgy látja, hogy össztársadalmi probléma az önértékelés hiánya?
– Nem tudom, miből fakad a folyamatos kishitűség. Ha csak a művészetet nézem, izgalmasak vagyunk, mások vagyunk. Igen is büszkének kell lenni a magyarságunkra. Nem értem, hogy itthon miért kritizálja a másikat valaki, mert az kiteszi a magyar zászlót. Ez Görögországban soha nem volna elképzelhető. Gondolom, hogy ez valamiféle önbizalomhiány lehet. Abból azonban ki kell lépni, hogy minden rossz mindig csak velünk történik magyarokkal. Nálunk 150 évig voltak a törökök. Tudja, hogy Görögország mennyi ideig élt török elnyomás alatt? Négyszázötven évig. Ez alatt képesek voltak a kultúrájukat és a nyelvüket megtartani. Soha Görögországban egy szóvicc erejéig sem hallottam, hogy „akkor lenne reneszánszunk, ha nem lettek volna itt a törökök négyszázötven évig!”
– Soha nem töri le ez a magyar melankólia?
– Nem, engem nem. Ha van valami a genetikában, akkor én egy energikus, pozitív szemléletet örököltem. És ha bele lehet keveredni a magyar nemzetbe, mint egy nagy olvasztótégelybe, akkor ajánlom a magyar népnek az én pezsgésemet! (nevet)
(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/15. számában. Fotó: Kaiser Ákos)
