Folytatjuk olysói és héthársi Gabányi János magyar királyi ezredes, címzetes tábornok életútjának előző számunkban megkezdett bemutatását. A Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum alapítójára a harctéri helytállást követően rengeteg munka várt, amely igazán csak azt követően kezdődött meg, miután megteremtette a magyar hadiemlékek összegyűjtésének, kutatásának és bemutatásának intézményi alapjait.

Dolgos esztendők

Az 1919 végi, átmeneti időszak a Hadtörténelmi Levéltár és Múzeumot sem hagyta érintetlenül: a kommün és a román megszállás után helyreálló rend sorozatos átszervezéseket hozott az intézmény életében, amit Gabányi 1920. szeptember 30-ig vezethetett. Előtte, májusban ezredessé léptették elő, minősítésében pedig a következőképpen jellemezték a feljebbvalói: „A vezetői szerepre nemcsak különösen hivatott, hanem ilyen beosztásban való alkalmazása kívánatos is. (…) Tiszta, megállapodott, kissé zárkózott, komoly jellem. Igen körültekintő, erélyes, ugyanakkor emberséges gondolkodású. (…) Nyugodt vérmérsékletű, puritán.” Viszont felettesei úgy ítélték meg, hogy beosztottjaival szemben „túl jó és elnéző, az ellenőrzésben nagyobb erély volna részéről kívánatos”. Valószínűleg ennek köszönhette, hogy le kellett köszönnie igazgatói tisztségéből.

Ezt követően az irodalmi csoport vezetője lett. Ebben a feladatban nemcsak történészi felkészültsége és szakmai tudása, hanem a 19 éves kora óta – ekkor jelent meg első tárcája egy vidéki lapban – csiszolgatott szépírói érzéke is a segítségére volt. 1921-ben a trianoni békediktátum szankciói miatt őt is nyugállományba helyezték, ekkortól lett a Magyar Katonai Közlöny szerkesztőbizottságának elnöke, majd 1923. október 1-jén át vette a lap felelős szerkesztői és kiadói teendőit is.

A betűk frontján

Gabányi nagy munkabírással és komoly szakmai színvonalon szerkesztette a kiadványt, amelyben maga is számos írást jegyzett, többek között a katonai Mária Terézia-rend első világháborús magyar kitüntetettjeit bemutató, nagy ívű tanulmánysorozatot.

Mint említettük, Gabányi számára nem volt ismeretlen az írás mestersége: 1890-től rendszeresen jelentkezett szépirodalmi, majd 1902-től hadtörténeti szakmunkákkal. Ebben az évben jelent meg a Ludovika Akadémia Közlönyében a Görgey hadtestének művelete 1849. január 6-tól február 5-ig című tanulmánya.

1909-ben Az orosz–japán háború 1904–1905 címmel publikálta első könyvét, amelyet 1911-ben egy komoly hadászati munka, A hadseregszervezet kézikönyve; illetve az Osztrák–Magyar Monarchiát, Németországot és Olaszországot tömörítő geopolitikai blokkról készült tanulmánykötete, A hármas szövetség államainak történeti fejlődése című műve követett. Ekkor választották a Magyar Tudományos Akadémia Hadtörténeti Bizottságának segédtagjává.

Tolla a nagy világégés során sem pihent: jelentős szerepe volt az első világháború osztrák–magyar hadi teljesítményeit kidomborító, illetve részletező, 1915-től megjelenő, hétkötetes A nagy háború írásban és képben sorozat létrejöttében. Az ő munkáját dicsérik a közvetlenül a háború kitörése előtti állapotokat, a mozgósítást, az orosz haderő viszonyait és a galíciai hadjáratot részletező írások. De elemezte az 1914–15-ös kárpáti harcokat, illetve Przemyśl erődvárosának ostromait és elestét is.

1922-ben adta közre Mártírjaink címmel a Károlyi-rezsim és a Tanácsköztársaság alatt kivégzettek, illetve rabságba vetettek életútját és szenvedéstörténeteit bemutató munkáját.

1923-ban – a Hadtörténelmi Levéltár főelőadójaként, illetve már nyugállományú tábornokként – egy több szempontból is mérföldkőnek számító kiadvánnyal jelentkezett: A katonai magyar nyelv című munkájában részletesen és sikerrel járta körbe a hazai bakanyelv szerteágazó és számtalan grammatikai problémát felvető tárgykörét. Ebben az évben nyert pályadíjat A harc és általában a háborús tevékenységek psyhológiája című dolgozatával. 1924-ben léptették elő a Levéltár főigazgató-helyettesévé, és ekkortól jelentette meg A magyar nemzet története, illetve a Magyar várak legendái című könyvsorozatait.

Levéltári állásából 1925. december 31-én vonult nyugdíjba, 1926-ban pedig a Magyar Katonai Közlöny szerkesztői pozíciójáról is leköszönt, és a Vérmező út 10–12. szám alatt lévő lakásában folytatta tovább az írást.

Alkonyi fényben

Gabányi Jánost emberként a katona, a történész, az író és a sportember harmonikus egysége jellemezte. Kiváló úszó, vívó, tornász, korcsolyázó és sífutó volt. Tehetsége még a festészet és a rajzolás terén is megmutatkozott; élete során pedig beutazta Európát.

Olyan kulturális egyesületek vezetője, tisztviselője és tagja volt, mint a Külügyi Társaság, a Magyar Katonai Írók Köre, a Gyóni Géza Irodalmi Társaság, a Magyar Történelmi Társulat, a Szent Gellért Egyesület, az Országos Test nevelési Tanács vagy a Ludovika Akadémia Levelezőköre.

Nyugállományban is aktív életet élt, írásai továbbra is rendszeresen jelentek meg az olyan országos lapokban, mint a Kelet Népe, a Honvédelem, a Magyar Pedagógia vagy a Külföldi Magyarság; és továbbra is írt a Magyar Katonai Közlönybe. Ekkortól láttak napvilágot líraibb hangvételű könyvei: 1927-ben a trianoni tragédiát feldolgozó A megbilincselt ember; 1929-ben a Töviskoszorú című verseskötet.

1931-ben írta meg József főherceg tábornagy című művét. Munkásságát ebben az évben a II. osztályú Magyar Érdemkereszt kitüntetéssel ismerte el az ország vezetése. 1934-ben látott napvilágot utolsó, nagyszabású történelmi műve, A világháború története az összeomlástól a békekötésig címmel. Élete és pályája végére általános elismertség és tisztelet övezte személyét, a szakmai körök éppúgy nagyra tartották, mint az olvasóközönség. December 13-án, hosszú betegeskedést követően hunyt el. Sírja a Farkasréti temetőben található, egykori otthonának falán márványtábla őrzi az emlékét, mellszobra a Honvédelmi Minisztérium épületének díszudvarán, a Nádor laktanyában áll.

Megújul az emléktábla

A Hadtörténeti Intézet és Múzeum megkeresésünkre örömteli hírrel szolgált. A terveik között szerepel ugyanis, hogy a Gabányi János egykori otthonát díszítő, húsz évvel ezelőtt az intézmény által állított, mára meglehetősen méltatlan állapotba került emléktáblát felújítják.

Remélhetőleg így a Vérmező út 10–12. szám alatt álló ház homlokzatát díszítő tábla hamarosan illő formában hirdetheti tovább a tudós katona emlékezetét.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/7. számában, szerző: Tari Tamás)