1945 után a Tanácsköztársaságról kizárólag pozitív felhanggal lehetett beszélni, a proletárdiktatúra 133 napját pedig csak a „dicsőséges” jelzővel volt ildomos illetni. Pedig a kommunizmus első magyarországi regnálását számos rémtett árnyékolta be, az általa ígért utópia felé vezető utat pedig meggyilkoltak tömege szegélyezte. Közéjük tartozott Fery Oszkár csendőraltábornagy is, akinek a neve már csak keveseknek mond valamit, pedig a két világháború között utca viselte a nevét az I. kerületben, illetve a halálának színhelyén márványtábla hirdette mártíromságát.

Fery Oszkár 1860. január 10-én született a felvidéki Rimaszécsen. Édesapja, Fery Arnold mezőgazdasági gyárigazgató, illetve Szász–Coburg–Gothai Auguszt herceg uradalmi intézője; édesanyja Smutny Eleonóra volt.

A kezdetek

Apja katonai pályára szánta a fiatal Oszkárt, akinek eredetileg egészen más ambíciói voltak: jogász szeretett volna lenni. Miután leérettségizett az iglói evangélikus főgimnáziumban, 1880-ban egyéves önkéntesi szolgálatra vonult be a budapesti császári és királyi 32. gyalogezredhez, ahol tartalékos hadnagyi rendfokozatot ért el.

Emellett sikeresen felvételizett az ELTE jogi karára is, amelyet 1883-ban végzett el. Ezt követően bécsi és berlini egyetemeken képezte magát tovább, ahol családfakutatással is foglalkozott. Utóbbi keretében derített fényt a Fery család vikomti (al grófi ) származására.

A kakastoll bűvöletében

1884-ben megfogant az atyai unszolás: Fery Oszkár végleg egyenruhát öltött. Ám a jogi érdeklődése nem a harci egységek, hanem a csendőrség kötelékébe vezette a fiatalembert, aki a sikeres csendőrtiszti szakvizsgát követően hadapród tiszthelyettesként került a kassai csendőrparancsnokság köteléké be, ahol októberben hadnaggyá léptették elő.

Innentől kezdve a testület jelmondata jegyében élt: Híven, becsülettel, vitézül! Karrierje pedig tartósan felfelé ívelt. 1886-ban áthelyezték a székesfehérvári csendőrkerülethez, majd a Honvédelmi Minisztérium IV., 1889-től pedig XVI. osztályán teljesített szolgálatot, 1890-ben főhadnaggyá léptették elő. Az 1894-es franciaországi útján – amely során megújíttatta családja nemesi címét – ismerte meg Laky Szerénát, akit még abban az évben feleségül vett Budapesten. Házasságukból három gyermek született: Margit, Oszkár és Tibor. 1895-ben II., 1897-ben I. osztályú századossá léptették elő, 1896-ban pedig történelmi tanulmánya jelent meg A M. Kir. Csendőrség címmel a millenniumi kiállítás eredményeit összefoglaló könyvsorozatban.

Munkáját 1898-ban Katonai Érdemkereszttel ismerték el, és kinevezték a zilahi csendőrkerület szárnyparancsnokává. Két évvel később, 1900-ban Ungváron kapott hasonló beosztást. Innen két évvel később visszavezényelték Székesfehérvárra, ahol másod törzstiszt lett. Még abban az évben őrnagyi rendfokozatot kapott, 1906-ban pedig már alezredesként parancsnokhelyettessé nevezték ki.

Egy évvel később, 1907-ben ő lett a Belügyminisztérium csend őrségi osztályának vezetője. Mivel hivatali munkája gyakran szólította a fővárosba, ebben az időben vásárolta meg az I. kerületi Fő utca 23. alatti ház egyik harmadik emeleti lakását. 1908-ban felmentették addigi hivatali beosztásaiból, és rábízták a kolozsvári csendőrkerület parancsnokságát. Itt töltött ideje alatt igyekezett erélyesen fellépni a román szeparatizmussal szemben, amivel sok ellenséget szerzett a magyargyűlölő soviniszták körében. 1911-ben ezredesként lett a székesfehérvári kerület parancsnoka, szolgálatai elismeréséül pedig 1913-ban megkapta a III. osztályú Vaskorona-rendet.

Munkája mellett szenvedélyesen vívott, a Magyar Atlétikai Club kötelékében számos versenyen ért el dobogós helyezést és a millenniumi nemzetközi kardvívó verseny aranyérmét is ő vihette haza.

A hátország békéjéért

Az első világháború kitörése után Fery Oszkárra is komoly feladatok hárultak. Csendőrparancsnokként kiemelt felelőssége volt abban, hogy megőrizze a hátország biztonságát, elejét vegye az esetleges szabotázsakcióknak és koordinálja a katonaszökevények kézre kerítését. Eredményeivel 1915 májusában nemcsak a vezérőrnagyi előléptetésre szolgált rá, hanem a csendőrség országos felügyelőjének helyettesévé is kinevezték. Decemberre már a harcteret is megjárta, hősiességével pedig a hadiékítményt is kiérdemelte a Vaskorona-rendhez.

1916-ban felajánlották neki, hogy legyen Szerbia kormányzója, ám ő – a testület iránti hűségtől vezérelve – a csendőri szolgálatot választotta. A román betörés idején Erdélyben tartózkodott, és a kezdeti pánik idején sok ezer ember életét mentette meg azzal, hogy szakszerűen megszervezte a menekültek evakuálását, illetve újjászervezte a szétzilált csendőri egységeket, amelyek elsőként igyekeztek szembeszállni a betolakodókkal. Mivel ottani, sokéves szolgálati ideje révén kiválóan ismerte a Kárpátok vidékét, így egyikévé válhatott azoknak a tanácsadóknak, akik érdemi információkkal tudták segíteni a románok visszaverésére érkező német haderőt és az osztrák magyar segédcsapatokat.

A német tisztikar elismeréssel nyilatkozott róla, Hans von Seeckt – August von Mackensen vezérkari főnöke – egyenesen „Erdély megmentőjének” nevezte. Rátermettségével kiérdemelte, hogy 1917-ben őt nevezzék ki a csendőrség országos felügyelőjévé, ezen felül III. osztályú Katonai Érdemkereszttel tüntették ki, majd 1918 májusában altábornaggyá léptették elő. E minőségében próbálta megreformálni, illetve harcedzett katonákkal feltölteni az állományt, ám a hadsereg-főparancsnokság ezt úton-útfélen megakadályozta. A bécsi udvarral folytatott sikertelen harcai azonban csak a valódi megpróbáltatások kezdetét jelezték számára.

A kötelesség mártírjai

A világháborús összeomlást, a kommün bukását és Trianont követően komoly igény merült fel arra, hogy központi szobor őrizze a kakastollas testület hőseinek emlékét. A Csendőrvértanúk emlékszobra végül a budapesti csendőrlaktanya udvarán kapott helyet. A haraszti mészkő talapzaton álló bronz alkotás arccal a Böszörményi út felé nézett, központi alakja egy, a vértanúkat és Nagy-Magyarországot jelképező, alélt férfi aktot a karjában tartó csendőrt ábrázolt. Az emlékmű gondolata már 1926 előtt felvetődött a Magyar Királyi Csendőrség emlékbizottságában. Külön szoborbizottságot hoztak létre, a csendőrség állományának „önkéntes” adományaiból pedig összegyűlt a szükséges 18 800 pengő.

A Képzőművészeti Tanács ennek nyomán hívta pályázatra Pásztor Jánost, Kisfaludi Stróbl Zsigmondot és Szentgyörgyi Istvánt. A négy pályamű közül – Pásztor kettőt küldött el – a bírálóbizottság 1926-ban Pásztor első számú tervét találta a legjobbnak. A szobor 1928. május 10-én, 11 órakor avatták fel. Jelen volt az akkori főpolgármester, a belügyminiszter, a kormány zót pedig Ludwig György gyalogsági tábornok képvisel te. Száhlender Béla altábornagy, csendőrségi felügyelő beszédében hangsúlyozta: „Ahol felcsapott az ellenforradalom lángja, ott a csendőr is harcolt, és részt vett…” Egy ilyen szellemiségű szobor az 1945 utáni kommunista visszatérést követően nem maradhatott a helyén.

(Folytatjuk)

(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/11 számában)