A II. világháború utáni helyreállítás során úgy számoltak, hogy a Váralagutat a jövőben csak járművek használhatják. A gyalogosok már az 1930-as években panaszkodtak a sűrű forgalomra, ahogy az újság akkor írta, „hófehér gallér szürkén érkezik át a másik oldalra”. Az 1949-es újjáépítés során ezért külön alagutat terveztek a gyalogosoknak is, de csak a tervekig jutottak.

A második világháború és a főváros ostroma jelentős kárt okozott a Váralagútban. 1944-ben a német SS és a nyilasok az Alagútban harcálláspontot rendeztek be, melyhez a Szent György téri aknát is felhasználták. A Krisztina körút felé néző, romantikus stílusban épült nyugati kapuzat – amelyet Frey Lajos tervezett – megsemmisült, helyreállítására 1949-ben került sor, amikor Benkhard Ágost tervei alapján építették újjá, jóval egyszerűbb és dísztelenebb formában, kváderkövekből.

Ugyanekkor merült fel az az elképzelés is, hogy a Váralagutat teljesen átengedik a gépjárműforgalomnak, a gyalogosoknak pedig egy kisebb, külön átjárót fúrnak a Várhegybe. Már az 1930-as években sok volt ugyanis a panasz arra, hogy gyalogszerrel kellemetlen az átkelés, akkora a forgalom. „A budai alaguton nem szívesen gyalogol át a fővárosi ember. Csak akit a szükség hajt át. Gépkocsin, autóbuszon még elviselhető az átkelés, gyalogosan kényelmetlen feladat. Korom, füst, por és éktelen zaj gomolyog benne. Hófehér gallér szürkén érkezik át a másik oldalra” – írta Hegedűs Gyula a Nemzeti Ujságban 1932. november 6-i cikkében.

A visszavonuló német hadsereg 1945 januárjában felrobbantotta maga mögött a Lánchidat. Az átkelő újjáépítése 1947-ben kezdődött meg, a forgalomnak 1949. november 20-án, a híd századik születésnapján adtak át. Ezzel összefüggésben került elő akkor ismét az Alagút kérdése is.

„A szakemberek arra számítanak, hogy a Lánchíd forgalma erősen emelkedő tendenciát fog mutatni. Éppen ezért már most tervbe vették az Alagút kiszélesítését. A híd kocsiútja ugyanis szélesebb az Alagút kocsiútjánál s hogy később az Alagút torkolatánál a forgalom ne kényszerüljön lassulásra, múlhatatlanul szükség van az Alagút úttest-részének szélesítésére. Ezt a problémát átmenetileg úgy oldják meg, hogy az Alagút egyik gyalogjárdáját lebontják s járda csak egyik oldalon lesz. A megmaradó járdát némileg kiszélesítik. A jövő évben, a tervek szerint, a gyalogosok részére a Várhegy testében, az Alagút oldalában egy új, kis alagutat építenek, ami lehetővé fogja tenni, hogy az Alagutat teljes szélességében a járművek használhassák” – írta a Haladás című lap 1949. november 24-én.

Az Autó című újság is beszámolt a Lánchíd újjáépítéséről és az Alagútban történt jelentős átalakításokról: „Az északi gyalogjárót lebontották és területét teljesen az úttest kiszélesítésére használták fel. De halálra van ítélve a másik gyalogjáró is: már az Ötéves Terv első esztendejében, a Hunyadi János-út felé eső részen külön alagutat fúrnak a gyalogosok számára, hogy a jelenlegi alagút teljes szélességében a járművek közlekedhessenek.”

1949 májusában el is készültek az Állami Mélyépítéstudományi és Tervező Intézetben a végül meg nem valósult „Várhegyi gyalogjáró alagút” tervei, amelyeket jelenleg a Lechner Tudás központ tervtára őriz. Arról, hogy a gyalogos alagút végül miért nem épült meg, nem áll rendelkezésre adat, nem tudni, hogy hivatalosan is elvetették-e a tervet, vagy csak a szocialista rendszer nehézkes működése hiúsította meg a megvalósulást.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2025/2. számában. Szerző: Schmidt Gábor)