Budapest utcaneveiről írott tanulmányában Dr. Gallina Frigyes így morgolódik 1930-ban a Városi Szemle hasábjain: „A Várban annyi hangulatos név kínálkozna. Miért nincs Nándorfehérvári kaputér, emlékezéssel a nagy törökelleni küzdelmekre? Miért nincs a nem oda illő Linzi lépcső helyett Kuruclépcső vagy Labanclépcső, ami hangulatot lehelne, visszarakná a vén város arculatára a régi patinás budai színeket?”

Ami a Linzi lépcsőt illeti, lehet, hogy igaza van a székesfőváros tanácsnokának, amikor így dohog, én magam sem tudom a névadás eredetét, de az tény, hogy 1850 körül már létezik a Linzer Gasse elnevezés, sőt Buza Péter és Ráday Mihály szerint a név 18. századi.

Mi az, amit erről a lépcsőről tudunk? Ház nem számozódik rá, írja az 1998-as utcanévlexikon. Ma valóban nem, de hajdanán nyíltak rá kapuk. A Pesti Hírlap 1913-as apróhirdetésében a Linzi-lépcső 6. szám alatt lakó masszírozónő „ajánlkozik házakhoz kizárólag hölgyeknek”. Az Esti Ujság 1938 januárjában pedig arról ad hírt, hogy „vasárnap hajnalban betörést kíséreltek meg Sissovics Józsefnek, az Autótaxi rt. vezérigazgatójának a Linzi-lépcső 6. szám alatt levő villájába”. Két férfi próbált behatolni az előszoba ajtaján, de – micsoda szerencse! – „a vezérigazgató éppen akkor tért haza, és sofőrjével ártalmatlanná tette hívatlan vendégeit”.

Az Esti Kurir 1928. május 10-i száma pusztító szélviharról tudósít. „Ma reggel hat órakor Budapest belső területén orkánszerű szélvihar keletkezett. A tomboló szél háztetőket, templomtornyokat rongált meg. Budán, az úgynevezett Linzi lépcsőnél nyolcvanéves tölgyfákat szakított ki a szél ereje.”

És nem akarok hinni a szememnek! A Bevilaqua-Mazsáry féle mindentudó pest-budai kávéházkönyvben azt olvasom, hogy 1910 és 1914 között török kávéház működött a Linzi lépcső és a Batthyány utca sarkán: „címertábláján ékes arabs írással volt kiírva: Káhvé Háné”. Már ez is tetszik, és akkor még azt is megtudom, hogy tulajdonosa Mujaga Topcságics úr, „a budai Boszna-Gyalog-Regement volt zupás őrmestere”.

Vagyis „Csocsó bácsi”. Aki néhány évvel később a Molnár utcában nyit majd vendéglőt. Híres, vagy inkább hírhedt férfi ú. A Szózat újdondásza szerint kék szemű, de pillantása nem méla, hanem gyanakvó, fürkész detektívtekintet. Imádják az újságírók, futnak utána. Friss Újság, Magyarország, 8 Órai Újság, Magyar Hírlap, Világ, Az Ojság, Képes Krónika, Bécsi Magyar Újság… Arról híresedett el, hogy 1923-ban az ő Molnár utcai kocsmájában tartottak titkos értekezleteket az államrend megdöntésére, a zsidók megregulázására, valamint Erdély és az összes többi, Trianonban elrabolt országrészek visszaszerzésére szövetkező „ébredők”. Hogy kik ők? Azt nem könnyű megmondani. Elkeseredett székelyek? Leszerelt katonák? Dühös anarchisták? Diákok, bűnözők, nemzetmentő fantaszták? Gyilkosok?

A Világ így ír róluk 1923. szeptember 1-én, a letartóztatásuk másnapján: „Nem tudjuk, miről diskuráltak tegnap este fojtott hangon tizenkét fiatalemberek Csocsó bácsi bora mellett. Nem tudjuk, bár sejteni nem nehéz, hiszen ezek a kocsmai konspirátorok nem szándékaikban rejtelmesek, rejtelmes csupán az a sötét varázs, amely összetereli őket a pincébe, a föld alá, ahová sohasem hat le a nap világossága.” Ugyanaznap a Szeged című újság: „Feltűnő fiatalemberek bikacsökökkel és ólmos botokkal felszerelve, ismert alakjai az elmúlt idők éjszakai eseményeinek. Egyetemi hallgatók, tisztek, néhány jobb iparoslegény…”

A Magyar Hirlap 1927 áprilisában: „Csocsó bácsi publikuma először az ő honfitársaiból rekrutálódott, jól is ment akkor a vendéglő. Később a közeli Sörház utcából ideszokott az ébredők egy csoportja. A Márffyék. Igen, itt ültek a hívők a piros abroszokkal letakart asztalok mellett a sovány, cvikkeres vezér körül. Esténként itt hajoltak össze titkos tanácskozásokra. Bizony abban az időben Csocsó bácsi kocsmájában nemcsak ízes gulyást, hanem kalandos terveket is főztek.” Kalandos tervek? Milyen megengedő. Ennél azért az „ébredők”, az Ébredő Magyarok Egyesületének tagjai és szimpatizánsai több figyelmet érdemelnek. Vegyük csak az 1922. április 3-án este végrehajtott Dohány utcai terrortámadást. Nyolc halott, számos megnyomorodott sebesült. Igen, Márffy József és társai követték el. 1921-ben Cegléden robbant ekrazit egy zsidó ügyvéd ablakában. Egy évvel korábban Rulf Ilona és a Britannia Szálló. (Aki kíváncsi, keressen rá.) Fenyegető levelek, akár a miniszterelnöknek, rendőrfőnöknek is. Bombák liberális politikusok lakásán, újságszerkesztőségekben, követségeken, szállodákban, zsinagógákban. Kalandos tervek? Voltak persze azok is. Irreguláris alakulatok, katonai titkos társaságok, fegyveres milíciák, különítményesek, karhatalmisták, paramilitáris izék. Rongyosgárda, Kettőskereszt Vérszövetség, Magyar Országos Véderő Egylet. Prónay Pál, Héjjas Iván, Francia Kiss Mihály, Eckhardt Tibor vagy éppen a későbbi miniszterelnök, Gömbös Gyula.

Micsoda idők! Micsoda emberek! A vadnyugat jut eszünkbe, pedig vadkelet ez itt, Közép-Európa szívében. Ne feledjük, éppen csak túl vagyunk a véres és nyomorult világháborún, a véres forradalmakon, vörös- és fehérterroron, az ezeréves ország trianoni „lemészárlásán” és feldarabolásán. Zavaros idők. Mocsok és tisztaság, bűn és erény, embertelenség és önfeláldozás, hősiesség és kegyetlenség, hűség és árulás úgy mosódnak egymásba, mint oldott vízfesték a papíroson. Szinte semmi sem tiszta, semmi sem világos.

Vissza a Molnár utcába. A Pesti Napló újságírója így jellemzi Márffyt: „Pápaszemes kis bankhivatalnok közönséges vonásokkal, de konok önteltséggel.” A keresztény nemzeti eszme lovagjának és zászlóhordozójának hiszi magát, holott – teszem hozzá én – alig három évvel korábban még a proletárdiktatúra Vörös Hadseregének önkéntese. A „Vendéglő a Csocsó Bácsihoz” törzsvendégei közé tartozott Apor Viktor is. A tartalékos honvéd főhadnagy hatalomátvételi terve 1923-ban nagy port vert fel. A „Csocsó bácsi-féle összeesküvés”, így írtak róla a lapok. Komolytalannak is tarthatnánk, lényegében az is volt. De gondoljunk csak bele, hogy Apor olyanokkal haverkodott, mint Prónay és Héjjas. Meg azzal az Ulain Ferenccel, aki ügyvéd, újságíró és fajvédő nemzetgyűlési képviselő volt, és aki akkoriban maga is puccsra készült, és aki kapcsolatban állt egy sereg bajor és más németországi szélsőjobboldali szervezettel, sőt magával Ludendorff tábornokkal és Hitlerrel is (akik éppen a maguk „sörpuccsára” készültek Münchenben). Ha mindezt számításba vesszük, megmosolyoghatjuk ugyan a „Csocsó bácsi-féle összeesküvés”-t, ahogy megmosolyogta a kortársak többsége is, de a jövendő ismeretében a mi mosolyunk kissé kényszeredett lesz.

1910 körül Topcsagics Mihály még nem volt Csocsó bácsi, a becenevet majd csak tíz év múlva, a Molnár utcában aggatják rá. Csöndesnek mondott, idősödő bosnyák férfi. Boszniában született, természetesen mohamedán, anyanyelvét tekintve horvát, aki egész életében töri a magyart. A Linzi lépcső és a Batthyány utca sarkán lévő török kávézója csöndes, békés hely a Várba vezető árnyas lépcsősor alján. A helyiségben kávéillat és félhomály, a padlón néhány szőnyeg, a falon tábla, rajta pingált betűk kel a tulajdonos neve – Topcsagics Mujaga –, mellette zászlóféle a török félholddal és csillaggal, odább I. Ferencz József császár és király kőnyomatos portréja, vagy talán Mehmed szultán arannyal nyomott, olcsó vásári képe. (Tíz évvel később, a Molnár utcai borozó falán már Mustafa Kemal, az Atatürk, a törökök atyja képe díszíti majd a falat.) De itt Budán, a vár szoknyáján, az első világháborút megelőző években, még csönd és nyugalom. De azért eszünkbe juthatnak Montesquieu sorai, aki így ír a Perzsa levelekben: „Ha én lennék az ország uralkodója, bezárnám a kávéházakat. Mert akik odajárnak, azok veszélyesen forrongó egyéniségekké válnak.” Khair bég, Egyiptom első török basája állítólag már 1520 körül megfogalmazta ugyanezt: hogy a Káhvé Háné nem más, mint Mekteb Muharabbim, vagyis a lázadás iskolája.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2025/1. számában)