Mindig örömből fest Szirtes János Munkácsy-díjas képzőművész, performer, aki szerint manapság különösen nagy szükség van arra, hogy az alkotással örömöt, derűt sugározzon. A művész, akinek Örömfestészet néven nyílik tárlata a Tér-Kép Galériában, lapunknak arról is beszélt, hogy mekkora szerepe van a véletlennek a kép születésében, és hogyan válik részévé a Batthyány utca szomszédsága az alkotó folyamatnak.
– Több mint harminc éve köti a kerülethez a műterme, mindeközben Szalóky Károly, a közeli Várfok Galéria tulajdonosa nemcsak galériása, de barátja is. A művészet mentén alakult a társasági élet a Várfok utca vonzáskörzetében?
– 1991 óta van ingatlanom a Batthyány utcában, egy gyönyörű, szecessziós házban. Ezt a lakást műteremnek vettem. Direkt földszinti ingatlant választottam, hogy ne kelljen a képeket lépcsőházban szállítgatni. Amikor elkezdtem ott dolgozni, megismertem Szalóky Károlyt, aki éppen a Várfok Galériát építette. Övé volt az egyik első kortárs művészeti galéria Budapesten. Barátok lettünk, évente, kétévente kiállításokat rendezett nekem, könyvet adott ki rólam, hálás lehetek neki. Akkoriban szokásunkká vált a Várfok utca korlátján üldögélni és beszélgetni. Kitaláltuk, hogy legyen ez egy „korlátozó hely”, megjelöltük egy fém címkével, amire az volt írva, hogy Szirtes János és Szalóky Károly korlátozó. De más is köt a környékhez: az első kerületben végeztem a gimnáziumot, rengeteg nagynevű művész barátom volt itt. Később indítottuk el a Ponton Galériát is a Moholy Nagy Művészeti Egyetem Galériájaként(MOME) ami hosszú évekig a Batthyány utcában működött. A mai napig a MOME tanára vagyok.
A rendszerváltás után vett műteremlakást a Vár oldalában Fotó: Tóth Tibor
– És a sarkon volt az Alkoholos Filc nevű kávézó is, ahol egy hidegtálat is elneveztek önről…
– Szalóky Károly kávézója volt, ő találta ki, hogy a Várfok Galéria művészeinek csinál egy pakkot a kedvenc ízeiből. Így volt Szirtes János Pakk, El Kazovszkij pakk, Szotyory pakk és a többi. Igazi találkozóhely volt a tér és a Várhegy sarkán.
– A festészet magányos műfaj. Viszont a performansszal, az akciókkal a beavatásban és a közösségben gondolkodott?
– Mindig is közösségben gondolkodtam, a közös gondolkodásban, párbeszédben hiszek. Mind a mai napig bevonjuk az itt élő embereket az alkotás eredményeinek közvetlen bemutatásába. Hozzám és a galériába is rendszeresen jönnek a Batthyány utcai szomszédaim.
Egyszer a Batthyány utca és a Várfok utca kereszteződésében a nagy ablakokat piros vászonnal beragasztgattam és ventilátorokkal kifelé fújtam, közben belülről világítottam meg őket, amelyek pulzálni kezdtek. Ez volt például az egyik megnyitóm. Performer is vagyok, ami egy narrációval összekötött élő esemény, ahol a közösség szintén nagyon fontos. 
Szirtes János és FeLugossy László Fotó: Molnár Ágnes Éva Forrás: artmagazin.hu
Több évvel ezelőtt kitaláltam azt, hogy korommal festek, felhúzom a vásznat olyan magasra, hogy még el tudjam érni fáklyával, és azzal kormoztam a felületet. Ügyesen kellett csinálni, mert ha elmélázok, felgyullad az egész bérház. Az én mozdulataim, a rezdülések, a gesztusok valahogy ott rögzültek. Egy alkalommal elfelejtettem lehúzni a redőnyt. Kinéztem az ablakon, és azt láttam, hogy a 16-os busz kicsit megdőlve gurul lefelé, mert a benne lévő tömeg
azt lesi, hogy mit csinál ez az ember?
– Az a tiszta performansz, ami a nyolcvanas évek undergroundját jellemezte, mára eltűnt?
– Ez a fogalom, hogy performansz művészet, ma átalakult. Akkor volt egy szituáció, helyzet, amiben meg-
szólalt. Én jó ideje művészetpedagógiával foglalkozom és őszintén szólva nem nagyon értem, hogy miért vannak műfaji különbségek. Amikor én a performansszal kezdtem foglalkozni, akkor itthon a szabad művészeti gondolkodás borzasztóan érdekelte az embereket. A Képzőművészeti Főiskolára nagyon sokáig jártam, szerettem. Később megtaláltam a barátaimmal, hogy hova kell menni, ahol a művészetrőlbeszélgetés folyik. Ez volt az INDIGO csoport, Erdély Miklós vezetésével.
Erdély Miklós szemlélete máig meghatározó számára Fotó: Tóth Tibor
Filmes, teoretikus, jelentős meghatározó művész és mester volt ő, aki mind a mai napig hatással van ránk, én is az ő módszertana alapján tanítok. Nagyon sokunknak ő volt a legfontosabb mester. Nemcsak a képzőről jártak hozzá, hanem fizikusok, bölcsészek is voltak ott rendszeresen. Akkor úgy hívtuk, hogy szakköreire, hiszen le kellett védeni. Ma már látjuk, hogy ez egy korszak volt. Ma a performansz művészetet lehet programba bevenni, de létezik a performativitás is, ami azt jelenti, hogy hogyan tudom magamat előadni, hogyan tudok létezni, milyen képet mutatok magamról.
– A gesztusnyelv, amit a festészetben képvisel, leginkább pillanatnyi állapotkommunikációt jelent?
– Igen, pillanatnyi érzelmekkel festek, de közben nagyon is tudatos ember vagyok. Mivel több művészeti tevékenységgel foglalkozom, be kell az időmet osztanom. Mindig egy projektet találok ki magamnak. Amikor a műteremben tudatosan a festészettel foglalkozom, van egy projektem, egy tervem, és mindig akcióban gondolkodom. Azonban mindig belép valami véletlen. Valami felsőbb csoda talán.
– Üzenetet kap?
– Igen, én hívő vagyok, úgy képzelem, el, hogy ez üzenet. A Covid-időszakban beültem a Jurányi Alkotóházba és elkezdtem festeni. Február volt, nem volt túl jó a hangulat, magamba roskadva mondtam, hogy mindig
ugyanazt festem. Egyszer csak elképesztő csíkot húzott rá a napocska a vászonra. Ettől egyszerűen több lett, és nekem téma lett. Benne van minden, amit csinálok 40-50 éve, odakerült ez a csík, és ettől több lett.
– Hogy keletkezett a jelenlegi kiállításon szereplő, Aranyköpés című 1987-es munka?
– Mindig is érdekelt, hogyan tudom a vásznat többdimenzióssá tenni gesztussal, hogy tudom a vásznat ki-
nyitni. Az arany már akkor is érdekelt és kitaláltam, hogy az arany – ami autólakk spray volt tulajdonképp – alá dolgoztam technokol rapiddal, köpésszerűen. Megszáradt, és ráfújtam az aranyat. A mai napig közel negyven év után ott van.
– Hogy jött össze a Tér-Kép Galériában az Örömfestészet című kiállítás anyaga?
– A nagyfiam, Szirtes Marcell műgyűjtéssel kezdett foglalkozni, és így talál velem is újra mindkettőnket foglalkoztató mély kapcsolatot. Ő műgyűjtő én pedig tanácsokat adok neki. Ő találta ki, hogy leg,yen kiállításom azoktól a műgyűjtőktől, akiknek a birtokába került néhány alkotásom. Megkértük Ébli Gábort, aki régi barátom, hogy legyen kurátor. Végül hét-nyolc gyűjtőtől szedte össze ezeket. Csodák csodája felkért az első kerületi MáraiKult, hogy rendezzünk kiállítást. Nagyon jó tapasztalataim vannak a Tér-Kép Galériával. Most nem csinálok performanszot, helyette a Múzeumok Éjszakájára megkértem Simkó Beatrix performer táncost, hogy ő csináljon tárlatvezetést. Pátkai Rozina külön produkciója következik majd ezen az esten.
– Sok mélységet, súlyos témát bemutatott már, most azonban úgy érzi, hogy energiát kell adni, derűt kell felmutatni a művészettel?
– Igen, és amikor gondolkodtunk a tárlat címén, akkor fogalmaztam meg, hogy nekem a festészet örömforrás, örömszerzés, ami boldoggá tesz. Remélem, hogy valamilyen módon energiát is tudok adni a munkáim által. Az embereknek most öröm kell, jövőkép kell és optimizmus. Nem lehet leélni úgy egy életet, hogy az ember állandóan depressziósan búslakodik.
