Amikor a kommunizmus áldozataira emlékezünk, a többségnek a Rákosi-éra, az 1956-os forradalom vagy a Kádár-rendszer alatti megtorlások mártírjai, jutnak eszébe, ám Magyarország sokkal korábban is kénytelen volt elszenvedni az intézményes vörösterrort. Az 1919-es Tanácsköztársaság idején is voltak, akik fegyvert fogtak az emberellenes ideológiával szemben, és bukásukban is megdicsőültek. Az ő soraikat erősíti a Vízivárosban felnőtt incseli Szőts András, a Nemzeti Színház titokzatos körülmények között elhunyt színésze.

Szőts András 1881. augusztus 4-én született Kolozsváron, egy köztiszteletben álló nemesi család gyermekeként. Felmenői 1764-ben váltották meg magukat báró Bánffy Elek jobbágyainak sorából, Bánffyhunyadon, 1791-ben pedig már nemességet és az incseli előnevet kapták II. Lipóttól. Édesapja, Szőts Albert már Budapesten helyezkedett el a Honvédelmi Minisztérium osztálytanácsosaként, a kis András pedig 1897-ben, ötödik osztályos tanulóként folytathatta tanulmányait a mai Toldy Ferenc Gimnázium.

Az 1901-es érettségit követően az addig főleg a testmozgás és a reál tárgyak iránt érdeklődő fiatal Szőts egy meglepő fordulattal jelentkezett az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémiára, amelyet 1903 és 1906 között végzett el. Ezután az ország több társulatában is játszott, majd katonai szolgálatot is teljesített. 1909-ben tartalékos hadnaggyá léptetették elő a nagyváradi magyar királyi 4. honvéd gyalogezred kötelékében. Pályája csúcsaként, 1913 áprilisában szerződtette a Nemzeti Színház.

A kötelesség porondján

Az első világháború kitörésekor Szőts önként vonult be a szabadkai 6. honvéd pótzászlóaljhoz. Részt vett a Szerbia elleni hadjáratban, 1915-ben főhadnaggyá léptették elő, 1916-ban az albániai hadszíntérre helyezték. Végigküzdötte a teljes konfliktust, a fronton nyújtott teljesítményével pedig kiérdemelte a II. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet.

Az összeomlás után visszatért Budapestre, ahol nem sokáig foglalkozhatott színészettel. A Károlyi-kormány nyomában járó felfordulás, az ország idegen megszállása, majd a vörös rémuralom március 21-ei hatalomra jutása, illetve a hazafias elkötelezettsége hamarosan őt is cselekvésre sarkallta.

Fegyverrel a nemzeti eszméért

Azt nem tudni pontosan, hogy Szőts mikor kapcsolódott be a nemzeti mozgalmakba, de nyár elején valószínűleg már részt vállalt a báró Perényi Zsigmond volt belügyi államtitkár politikai, illetve Hőnig Vilmos tüzér őrnagy katonai vezetése alatt működő szervezkedésben.

Hőnig visszavonulása után Lemberkovics Jenő százados vette át az irányítást, a Ludovikán és a Honvédelmi Minisztériumban összpontosuló ellenállásban pedig Szőts is vezető szerephez jutott. Lemberkovics egyik bizalmasaként felajánlotta a Batthyány utca 59. alatti lakását a különböző tiszti gyűlések és titkos megbeszélések céljára.

Emellett a szervezésben is oroszlánrészt vállalt. Tanúvallomások szerint ehhez kapóra jött számára a színészi mesterség: többször arcát elmaszkírozva, járását, mozdulatait és beszédét elváltoztatva rázta le a politikai nyomozókat. Lemberkoviccsal közösen egyeztetett a szociáldemokrata munkásvezetőkkel, akiket a vörös rémuralommal való szembefordulásra próbáltak rávenni. Ezek egyike volt a volt hadügyi népbiztos, Budapest akkori katonai főparancsnoka, Haubrich József, akinek végül gyáva és áruló magatartása nagyban hozzájárult az események gyászos végkimeneteléhez.

Az 1919. június 24-én kirobbant, sikertelen ellenforradalomban Szőts András is részt vett, bár arról nincsenek megbízható adatok, hogy pontosan milyen feladatot látott el. A legvalószínűbb, hogy őt is Lemberkoviccsal és több tucat másik tiszttel együtt fogták el a vörös terroristák az akkori Engels laktanyában, az akció egyik kiinduló helyén.

Rejtélyes vég a Parlamentben

A levert ellenforradalom vezetőit előbb a Vörös Őrség akkori főparancsnokságára hurcolták, majd innen a Corvin Ottó irányításával működő Belügyi Népbiztosság Politikai Osztályához kerültek, amely ekkor a Parlament épületében működött. A Cserny József terrorcsapatából kikerült nyomozók kíméletlen brutalitással vallatták a kezeik közé jutott ellenforradalmárokat. Mai napig nem tisztázott, hogy pontosan mi történt június 26-án, amikor reggel 6 órakor az Országház büféhelyisége melletti világítóudvaron megtalálták Szőts András holttestét.

A későbbi tanúvallomások szerint az szinte biztos, hogy a színésznek június 25-én valahogy sikerült kiszöknie a Parlament déli bejáratán, ám a Lenin-fiúk hamar üldözőbe vették, és a Wellisch-palota előtt elfogták, majd eszméletlenre verve visszacipelték az Országházba.

Szőts másnapi halálával kapcsolatban három forgatókönyv valószínűsíthető: Az egyik szerint kiugrott a harmadik emeleti ablakból, hogy véget vessen a szenvedéseinek. Ezt egy állítólagos búcsúlevél is igazolta, amely azonban nem került elő a későbbi nyomozások során. Mások úgy vélték, egy újabb szökési kísérlet során zuhant le.

A legvalószínűbb azonban, hogy a Lenin-fiúk hajították le az emeletről, öngyilkosságnak álcázva, hogy Szőts – akit a külsérelmi jegyek alapján kihallgatói brutálisan összevertek és bajonettel is megszurkáltak – belehalt a vallatások során alkalmazott embertelen módszerekbe.

Engänder Fülöp – aki cipészmesterből lett az Országház teljhatalmú gondnoka – miután a főhadnagy teste napokig az udvaron hevert, kijelentette a vörös őröknek: „Ha nem jönnek a színész hullájáért, úgy őt az éjjel folyamán a többi hullákkal egyetemben a Dunába dobja”.

Megőrzött dicsőség

Szőts András holttestét végül kiadták a gyászoló családnak, temetése pedig a színésztársadalom bátor tagjainak szűk körű kiállása volt a kommunizmus embertelenségével szemben.

1920. december 1-jén az akkori Nemzeti Színház társalgójában felavatták az intézmény által megfestetett portréját, Ambrus Zoltán igazgató pedig megható beszédben emlékezett meg a vértanúhalált halt pályatársról. Szőts András neve emellett felkerült a Nemzeti Vértanúk Emlékművére.

Az 1945 után berendezkedett kommunista rezsim természetesen igyekezett az ő emlékét is az örök feledésbe száműzni, valószínűleg ennek köszönhető, hogy a rá vonatkozó hivatalos iratok jó része is eltűnt. 2016 óta azonban a Parlament épületében, nem messze halálának helyétől emléktábla hirdeti a nevét, amelyet Kövér László házelnök avatott fel a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából.